Visszadobtak 2
2019-ben, miután megjelent a Visszadobtak c. könyvünk, Zsuzsi minden író-olvasó találkozón elmondta, hogy jön a folytatás. De én nem voltam biztos benne, hogy az interjúkat ahhoz is én fogom felvenni és szerkeszteni. Nem értettem, hogy miről beszélhetnénk még anélkül, hogy magunkat ismételnénk. Aztán az élet megoldotta. Nem elég, hogy az akkori pozíciómból adódóan én szerveztem a legtöbb orvosi vizsgálatot számára, azt is, amelyiken 2018-ban a mellrákot diagnosztizálták, de 2021 februárjában előbb hallhattam a diagnózist a metasztázisokról, mint Ő. Nem volt kérdés, hogy az élet nagyobb szerepet szánt nekem ebben a folyamatban, mint ahogy akkoriban én erről gondolkodtam.
Miután heti rendszerességgel követtem a túlélés minden egyes lépését, a lehető legmélyebb ponton kimondtam, hogy csináljuk! Fogalmam sem volt róla, hogy újra az történik, mint az első könyv esetén. Akkor utólag tudtam meg, hogy azért nem ő írja, mert rettegett tőle, ha megcsinálja nem éli túl. Most meg miközben havi rendszerességgel beszélgettünk, kiderült, hogy számára ez a lelki terápia része. Ahogy majd később ki is mondja, ha ez nem lett volna, ő is az onkológus szobája melletti pszichológusnál ült volna, minden alkalommal miután lefolyt az alkalmanként 5 órás kemó. De nekem közben fogalmam sem volt róla merre tartunk. Az első féléves sokkot követően egy darabig jobban volt, erősödött és voltak olyan hetek, amikor szinte 100%-ban az életerős Zsuzsi beszélt, nulla kétség! Majd jött valami újabb tünet, újabb mellékhatás. De az az érzelmi hullámzás, amit ebben a könyvben a 2019–2022. közötti három évről elmesélünk, olyan mélyen őszinte és kitárulkozó, ami miatt közel egy évig nem tudtam belekezdeni a felvett anyagok közreadásába. De megígértem, hogy megcsinálom, akkor is, ha ő már nem lesz. Ahogy azt is, hogy kérésére az időrendet betartva beleteszem a mellrák és a metasztázis közti nagyon aktív és eredményes időszakról szóló blogbejegyzéseit is szerkesztve .Számtalanszor meghallgattam a beszélgetéseinket és átolvastam az általa leírt gondolatokat. Egy, a magát folyamatosan analizáló, a miérteket kereső, hatalmas amplitudóval élő, de az élet erejében végsőkig hívő ember vívódását kísérhettem végig. Ugyanakkor neki sem volt kész receptje semmire. Csak mivel fájdalmasan korán mutatkoztak az életében a kihívások, elég ideje volt magában lenni és elmélkedni. Másrészt túl sokszor alakult másképp az élete, mint ahogy jósolták, ezért számtalanszor tette fel a kérdést, hogy mások tényleg jobban tudják-e? Rengeteg trauma érte élete során, amiknek a feldolgozására menet közben nem volt sem lehetősége, sem segítsége hozzá. Sokáig fojtogatta a túlélés magányossága anélkül, hogy a legmélyebb érzéseit ezzel kapcsolatban bárkivel megosztotta volna. Mégsem ismertem rajta kívül senkit, aki ennyire mert és tudott a szíve szavára hallgatva élni. Nem futott el a nehézség elől, hanem elfogadta, hogy az is az élet része. Benne tudott lenni a fájdalomban és a
félelemben is egészen. Zsuzsi évtizedek óta úgy élt, hogy minden reggel örült, hogy még él és úgy feküdt le, hogy kérte, legyen még egy napja. Megbecsülte, ami adatott. És talán pont ezért tudott abban a szusszanásnyi szünetben, ami két fájdalom és a félelemtől görcsbe rándult gyomor kiengedése között beállt, észre venni valamit abból, amit valamennyien az élet csodájának hívunk, csak nem becsülünk eléggé. Egészen addig, amíg valami nem veszélyezteti. És talán ez volt az egyik legnagyobb motiváló erő az életében. Szerette volna, amit erről tudott, amit megtapasztalt, elmondani és világgá kürtölni. Szerette volna, ha elhisszük, hogy élni és a mindennapok minden pillanatában jelen lenni a szívünk vágya szerint a legnagyobb szabadság. A végsőkig kitartott, de már nem harcolt. Mélységes elfogadás és tisztelet volt benne az élet iránt, és a rá szabott idő minden percét ennek tudatában élte. Ugyanakkor azt kívánta, hogy akikhez eljut az üzenete, ne járja be azokat a kacskaringókat, amiket ő, és ne engedjen a külvilág csábításának. Megtapasztalta, hogy végül minden kitérőnek megfizetjük az árát. A könyv két fejezete – az időrendet követve –, ennek a rendkívüli három évnek a története. Az első rész a mellrákműtét és a metasztázis közti boldog és sikeres, ugyanakkor már kihívásokkal is teli időszak beszámolója, a nagyrészt akkor írt blogbejegyzések alapján. A másodikban, a diagnózist követően született beszélgetéseinket olvashatják, melyeket olyan rövid érzelmi beszámolók fűszereznek, melyek tovább árnyalják ennek a másfél évbe sűrített életszakasznak a mélységeit és magasságait.
Visszadobtak
4 éve lesz, hogy egy meleg, őszi délután egy ismerősöm Őt küldte maga helyett, hogy egy terméket átadjon nekem. Soha nem találkoztunk azt megelőzően, de akkor elsőre közel 3 órát maradtunk. Könnyű vele beszélgetni. Nem rejtegeti az érzéseit és nem fél ha a bizonytalanságai kerülnek szóba. Én hozzá képest veterán futónak számítok, hisz már általánosban is engem küldtek, ha hosszabb távon kellett indulni. De felnőtt életem kezdeti szakaszán, az első egyetemista évek végén is ehhez a megoldáshoz nyúltam, ha fogyni szerettem volna. Mikor találkoztunk én már 15 éve rendszeresen róttam a köröket a Margitszigeten, sőt 2000 és 2003 között évente lefutottam a Vivicitta 10 km-es távját és az őszi félmaratonokat. Sőt egyszer, teljesen felkészületlenül elindultam a Spar Maratonon is, de csak 33 és fél km-ig jutottam. Szóval volt közös témánk már az első alkalommal is.
De nem lehetett nem észrevenni, hogy az ő lelkesedése és elköteleződése a futás iránt sokkal több annál, mint egy lelkes amatőr kezdeti nekibuzdulása. Persze már akkor, az első alkalommal tálalta nekem a sztroija nagy részét, de nem részletezte. Küldött egy Nők Lapja cikket, meg a blogjában megjelent írást a Mikor csináltál valamit utoljára először címmel?, amit most itt a könyv bevezetőjében is olvashatnak. Arra pontosan emlékszem, hogy fontosnak tartottam ezt megosztani a lányaimmal és tovább küldtem számos ismerősömnek. Hatott rám és mivel magam is futottam, tudtam, hogy ez valódi eredmény, de őszintén szólva a sztori ragadott meg leginkább. De aztán úgy alakult, hogy egymás közelében maradtunk és egyre többet beszélgettünk. Egyre jobban éreztem, hogy amit csinál nem csak sportteljesítmény, hanem valami jóval több. Folyamatosan küldte a blogban megjelent írásait és én egyre inkább követeltem a könyvet. Nem értettem, miért nem halad vele, mert azt tudtam, hogy nem a szorgalmával és az erre fordított idő mennyiségével lehet a baj. Egyre több részletet mesélt és én egyre jobban elképedtem. Számos formában láttam és hallottam az élete különböző szakaszának történéseit az elmúlt években, de soha annyira nem érintett még meg, mint mikor a közös munka részeként el kezdtem leírni a felvett beszélgetéseinket. De őszintén szólva még ez is csak előjátéka volt annak, mikor az első korrektúra kapcsán leesett, hogy a legkisebb lányom éppen annyi idős, mint amikor őt a szívével megműtötték. A két nagyobb pedig 19 és 20 évesek, éppen annyi, mint mikor nála kiderült, hogy egy féléves kórházi tartózkodás a további álmait is szétveri. A hideg rázott, mikor ebbe a párhuzamos élethelyzetbe belegondoltam. A könyv középső részében a futásban történt fejlődésének a leglényegesebb állomásait olvashatják a blogjában megjelent időrendben, kissé átszerkesztett formában. A leginkább arra kellett törekednem, hogy azt a lelkesedést és küzdeni akarást, ami Őt annyira meghatározza még véletlenül se áldozzam
fel a stilisztika oltárán. Nem tudom hányszor hallottam a történetét eddig, de azt tudom, hogy engem is egyre mélyebbre vitt. 15 év után tavaly megkértem, hogy nevezzen be a két régi versenyemre a Vivicitára és az őszi félmaratonra. Miután ez még az év elején megtörtént nem foglalkoztam vele, úgy gondoltam, hogy a rendszeres heti 5,3 km-es margitszigeti körök elegendőek lesznek a 10 km-re. A verseny előtti pénteken, mikor mentem átvenni a rajtcsomagomat derült ki, hogy „véletlenül” áprilisban is a félmaratonon indított. Elsőre azt gondoltam, hogy ez lehetetlen, másodszorra, hogy semmi gond 10km-nél kiszállok és kész, persze végül úgy lett ahogy akarta és lefutottam velük együtt a 21,1 km-t. Ha végig olvasssák a Mérföldkövek c. fejezet állomásait pontosan érteni fogják, hogy nem történhetett másként. Ahogy az sem, hogy az idén, szeptember 29-én 18 év elteltével újra indulok a Spar Maratonon.
Ismerjék meg Őt és csak higgyenek Neki. Az a hatalmas elszántság és küzdeni akarás, ami néhol értelmetlennek tűnhet, kőkemény munka és energia befektetés, aminek végül tényleg lesz eredménye. Olyasmi, amit csak azok értékelnek igazán, akik valóban ismerik az idő fogalmának fontosságát. Ma van, Most van. Hogy a Holnap lesz-e, az meg majd kiderül. Ősszel, mikor felajánlottam neki, hogy segítek és fejezzük be együtt a könyvet, még nem tudtam, hogy 13 éves kora óta attól rettegett, nem éli meg az 50-et. Nem tudtam, hogy félt attól is, ha befejezi a könyvet, már meg is halhat, hisz mindent meg tett, amit korábban elhatározott. Annak ellenére, hogy sokszor eszement baromságnak tűnhet, amit csinál, egy olyan ember, akit túl sokszor érintett már meg a halál szele ahhoz, hogy nagyon is értékelje, hogy Él. Minden nap, minden percben. 44 éves volt, amikor végérvényesen eldöntötte, hogy felhagy azzal az életmóddal, amire a betegsége korlátozta. Fogalma nem volt, mi lesz, hogy lesz, de azt eldöntötte ezentúl Ő irányítja a sorsát. Azóta is mindent ennek a célnak rendel alá, úgy hogy közben rengeteg embernek segít megtalálni a saját életében a kapaszkodót. Nemcsak példát mutat, hanem utat is tör. Ha végig olvassák a történetét fel fog tűnni, hogy vannak benne „ellentmondások”. A legtöbbet ismételt futó mondást, miszerint „nem a táv öl meg, hanem a tempó” Zsuzsi is szívesen ismételgeti. Mégis, ahogy halad előre a versenyeken, egyre gyorsabban fut. Mert fejlődik, mert, ami 37 éve tilos volt neki, ma már a valósága és holnap már csak egy újabb állomás az útján. Ha van bármi értelme és tanulsága az Ő történetének akkor az az, hogy erre mindannyian képesek vagyunk.
Visszadobtak interjúk
Kapcsolatfelvétel: A légzéstréning végezhető egyénileg és csoportos formában is. Gyerekekkel 10 éves kortól az iskolában osztályfőnöki óra keretében, szabadidős programként, de akár szakkör formájában is heti rendszerességgel. Egyénileg a gyerekjóga kiemelt részeként és személyes foglalkozás keretében, igény szerint. A felnőtt tréning céges formában része lehet a csapatösszetartó programoknak és kiegészítheti a személyes coachingot. Egyénileg a fizikai és mentális erőnlét fejlesztését segíti a helyes légzés napi szintű alkalmazása. A tréning személyes vagy csoportos elérésével kapcsolatban az info@hriczuanita.hu címen állok rendelkezésre.