Negyven évig nagyon sajnáltam anyai nagyanyámat, hogy a II. Világháború finisében Ukrajnába hurcolt nagyapám miatt mi mindenen kellett átmennie, hogy egyedül maradva a pár hónapos anyámmal túlélje 1945-öt, majd a következő évben még a kitelepítést is az akkori Csehszlovákiából. Volt egy sztori, ahogy ezt ők nekem gyerekként elmesélték, ami miatt belőlem mindig a „szegény nagymama”-sóhaj fakadt ki. És persze én is így adtam ezt tovább a saját gyerekeimnek.
Egy családállításon láttam rá váratlanul nagyapám történetére más szemszögből, de az igazi meglepetés akkor ért, amikor a hadifogságot egyébként túlélt nagyapám második házasságából született lánya megtalált a Facebookon. Nem kicsit árnyalódott a kép. Számos, nagyapán által írt korabeli levél egy egészen más történetről szólt, mondhatni elég súlyos elemekkel egészítette ki nagymamám sztoriját.
De azon felül, hogy ez a történet annyira kacifántos és fordulatokkal teli, hogy önmagában is elgondolkoztatott a családi gyökereimről, az „öröklött sors”-somról, az igazi felismerést mégis az emberi hitrendszerről és a hiszékenységről hozta. Meg természetesen anyukámról, hisz főleg az ő sorsát határozta meg, még akkor is, ha ő ezt mindvégig elfojtotta és elnyomta magában.
Rávilágított arra, hogy az életben, hogy fogadunk el számunkra fontos emberektől, pl. a szüleinktől bizonyos információkat kész tényként, felül nem vizsgálva, meg nem kérdőjelezve azok valódiságát. Hogy ezekre az igazságnak vélt történetekre alapozva építsünk fel egy életet, amik meghatározzák majd döntéseinket, világnézetünket. Hogy mennyire megtévesztő tud lenni egy olyan hitrendszer, ami nem a sajátunk, hanem készként tálalva kapjuk.
„Senki sem téved pusztán a maga kárára, hanem a másik tévedésének oka és előidézője is egyben. „ (Seneca)