Azt mondják, ahhoz hogy egy cselekvés vagy tevékenység szokásunkká váljon, minimum 21 nap, de inkább 4 hét szükséges.
Mármint ha 4 héten keresztül minden nap csináljuk, vagy alkalmazzuk ugyanazt a tevékenységet.
Az elmúlt egy évben én a legtöbb gyereket és felnőttet arról próbáltam meggyőzni, hogy a légzést, ami az életünk teljes időtartama alatt mindvégig automatikusan működik, is érdemes lenne felvenni az „új szokások” listájára.
Ugyan a központi idegrendszerünk automatikusan vezérli a légzésünket születésünk pillanatától a halálunkig, de a folyamat milyensége -intenzitása, hossza, gyakorisága, módja- a mi irányításunk alatt áll.
A legelső lépés, hogy felmérjük a nap mekkora hányadában vagyunk orr illetve szájlégzők. Tudjuk-e terhelés alatt is – lépcsőmászás két teli szatyorral, edzés, fájdalom vagy félelem és szorongás- tartani az orrlégzést, vagy akkor már szükség van arra, hogy nyitott szájjal lihegjünk? Észrevesszük-e az összefüggést, mikor ezekben az állapotokban felszalad a pulzusunk, össze-vissza kalapál a szívünk, netán szédülünk?
Próbáld ki 4 hétig, hogy az orrodon át lélegzel és vedd észre a tested és a mentális állapotod folyamatos változásait.
Ne hagyd hogy az orrdugulás, a nehezen szelelő orr és egyéb kifogások eltántorítsanak. Ezek már következményei a korábbi rossz légzési szokásaidnak, bár tudom, hogy elsőre, könnyebb beletörődni, hogy neked ez gyerekkorod óta nem megy.
De az orrlégzésre is igaz, mint minden új szokásra: ha nem csinálod
rendszeresen és nem alakítod új szokássá az életedben, nem fog működni és csak egy újabb tétel az elszalasztott lehetőségek listáján.