A modern orvostudomány eredendően egy olyan szemléletből nőtt ki, ami a test betegségét egy megjavítandó hibaként kezelte. Ez a megközelítés rendkívül sikeres volt az akut betegségek, fertőzések és sürgős állapotok kezelésében, ezért aztán a rendszer a mérhető, ismételhető és objektíven ellenőrizhető eljárások mentén működőképes a mai napig.
Az elme és a lélek hatásai ezzel szemben nehezen standardizálhatók: nem lehet őket egyszerűen „adagolni”, leválasztani az egyén történetéről, hitéről, kapcsolatairól és identitásáról. Emiatt ezek a tényezők a közel múltig zavaró, tudománytalan elemekként jelentek meg a gyógyításban.
Azt még a hagyományaihoz ragaszkodó nyugati orvostudomány is elfogadja hogy a stressz szintünk és a gondolati mintázataink hatással lehetnek a testi egészségünkre, azonban a jelenlegi bizonyítási eszköztár nehezen tud még ezzel mit kezdeni. A traumáink objektív „megmérése” még várat magára.
Az orvostudomány standardjai olyan jelenségekre lettek kitalálva, amelyek kívülről beavatkozva, kontrollált módon vizsgálhatók, míg a belső állapotok – mint a remény, a hit, a biztonságérzet vagy az élet értelmének megélése – nem választhatóak le az ember egészéről. A placebohatás létezése ma már megkérdőjelezhetetlen, mégis sokáig inkább elhallgatták, mert nem illett bele abba a narratívába, amelyben a gyógyulás kizárólag külső beavatkozások eredménye.
Ehhez társul egy mély szakmai és etikai félelem is. Az orvostársadalom joggal tart attól, hogy az elme és lélek szerepének hangsúlyozása teret adhat az áltudománynak, a kuruzslásnak vagy annak az embertelen üzenetnek, hogy a beteg maga tehet a betegségéről, ha nem gyógyul meg. A biztonság kedvéért ezért sokszor inkább teljesen elutasítják ezt a dimenziót, ahelyett hogy árnyaltan, felelősen integrálnák. Így azonban a gyógyulás egyik valódi eleme kívül marad a hivatalos kereteken.
Mindezt tovább nehezíti az is, hogy a „lélek” fogalma történelmileg összekapcsolódott a vallással és a misztikával, amitől a tudomány hosszú ideig tudatosan elhatárolódott. Bár ma már a neurobiológia, az immunológia és a stresszkutatás is ugyanezeket a jelenségeket írja le más nyelven, de a reflexszerű ellenállás még él. Ennek mélyén gyakran az a kimondatlan félelem húzódik meg, hogy ha a gyógyulás nem teljesen kontrollálható, az orvos szerepe is átalakul: mindenható problémamegoldóból kísérővé, támogatóvá válik.
A változás ezért nem látványos áttörésekben történik, hanem lassú elmozdulásokban. Egyre több orvos és kutató próbálja belülről tágítani a kereteket, nem a hagyományos orvoslás ellenében, hanem annak kiegészítéseként. A valódi kérdés végső soron nem az, hogy az elme és a lélek „meggyógyítja-e” a testet, hanem hogy milyen feltételek mellett tud a szervezet hozzáférni a saját gyógyító folyamataihoz. Ez a kérdés pedig nem misztikus, hanem mélyen emberi.
Dr. Jeffrey Rediger egyike azoknak, akik 17 kutatással és adatgyűjtéssel töltött év után megpróbálnak ezen a korábban rögzült szemléleten kicsit puhítani. A 2025 decemberében magyarul is megjelent könyvében bemutat számos valós, orvosilag is teljesen dokumentált olyan gyógyulás történetet, amelyek az úgynevezett „csoda” kategóriájába tartoznak. Ezek többnyire olyan spontán remissziók, amire ma még nincs az orvostudománynak kész magyarázata.Ugyanakkor ezek a túlélők a viselkedésükben és a gondolkodásmódjukban egyfajta „közös mintázatot mutatnak”, valamit, amit mások is felhasználhatnak a gyógyulásuk vagy az egészségük megőrzése érdekében. Ugyanakkor nem rejti véka alá azt sem, hogy minden eset rengeteg területet ölel fel és számos új kérdést vet fel.
„A spontán remissziók kutatása még épp csak elkezdődött, ezért nem áll a rendelkezésünkre a megoldás!”
De véleménye szerint „az orvoslás új modelljének alapja, amit gyógyítanunk kell: az immunrendszer, a táplálkozás , a stresszválasz és az önkép, a valódi identitásunk felfedezése lesz.”
Egy új idegpálya kialakításához kb.45 napra van szükség, és ha valaki belevág ebbe, akkor az jó ha rendesen felkészül rá.Számos eset bemutatásával igazolja, hogy a testünk fantasztikus öngyógyító képességgel rendelkezik , de ehhez támogatnunk kell a testet az elmebeli folyamatainkkal is. Mi az amit el kell fogadnunk magunkból, mi az amit meg kell változtatnunk, hogy spontán módon elinduljon a gyógyulás. Az itt bemutatott túlélők mind megértették, hogy egyszer majd minden véget ér, viszont addig a leghitelesebb, legjobb és legteljesebb életet szeretnék élni. Ehhez pedig felkutatták és végrehajtották mindazokat a mélyről jövő és szükséges változtatásokat, amelyek ebben segítették őket és olyan határozottan ragaszkodtak ezekhez a változásokhoz, amennyire csak erejükből telt.
A cél ahogy a könyvben is elhangzik nem feltétlenül azt hogy tökéletes megoldásra találjunk hanem hogy egyre jobb kérdéseket tegyünk föl.
„Mielőtt meggyógyítanál valakit, kérdezd meg tőle hajlandó-e lemondani mindarról, ami megbetegítette?” (Hippokratesz)