Igaz, hogy szamurájok a 8-9.században jelentek meg Japánban, de csak a 12.századtól vált a képzésük formálissá és strukturálttá. A 14.századtól már hivatalos harcművészeti iskolák is indultak, és a szamurájok már nem csak harcosok voltak, hanem egy katonai elit, amelynek szigorú erkölcsi kódexe (bushidō) volt. A kiképzés során pedig a harci stratégiák mellett komoly hangsúlyt fektettek a légzésre és a meditációra is, ez utóbbit ma zen meditáció néven ismerjük.
Ebben az időszakban alakultak ki a ma is ismert harcművészeti ágak, ahol a megfelelő légzés növeli az ütés, rúgás vagy vágás erejét. Ezt segíti a kiáltás – a karate, kendo, aikido esetén a „kiai” – ami egy hirtelen, erőteljes kilégzéssel jár. Ez fokozza az erőt és az összpontosítást, megfélemlíti az ellenfelet és mivel stabilizálja a testet, csökkenti az ütés erejének visszahatását.
A karatéban az un. Ibuki légzés egy mély belégzés, majd az ütés vagy blokkolás pillanatában egy erőteljes, rövid kilégzés, hogy maximális erőkifejtést érjenek el.
Az állóképesség növelésére gyakran használják a lassú és ritmikus légzést.
A szamurájok és a harcművészek számára nagyon lényeges az egyensúly megtartása és a test stabilitása, amit a mély hasi légzés biztosít.
A mély, egyenletes légzés segít fenntartani az un ”éber tudatállapotot”, amelyben a harcos készen áll a támadásra vagy védekezésre, ami segít elkerülni a pánikot és a kapkodást. A szamurájok meditációs technikákkal és légzéssel fejlesztették ki ezt az állapotot, amelyben az elme üres és nem ragad le a félelmeknél vagy gondolatoknál, hanem teljesen szabadon reagál.
Ezért a szamurájok életében és később a harcművészetekben is a légzés nem csak egy háttérfolyamat volt, hanem az edzés és a harci technikák szerves része.