Úgy alakult, hogy decemberben egymás után olvastam ki Dr. Jeffrey Rediger: Teljes gyógyulás és Kara Stenley: Szemben a fájdalommal című könyvét. Feltűnő, hogy bár más jelenségeket vizsgálnak, nagyon hasonló mintára mutatnak rá. A teljes gyógyulás vagy a fájdalom elviselése a legtöbb esetben nem pusztán egyéni teljesítmény, hanem egy kapcsolati folyamat eredménye is. Mélyen megérintett Kara és Simon története és az a szimbiózis, ahogy hosszú ideje együtt viselik Simon fájdalmát. Számos pontján éreztem a történetükben és a Kara által felkutatott szakmai anyagokban ugyanazt a vonalat megjelenni, ami Dr.Redigernél is hangsúlyos volt. A testünk akkor kezd igazán gyógyulni, ha az idegrendszer nem érzi magát egyedül a világban.
(Mindkét könyvről írtam korábban részletes ismertetőt, amik itt és a blogon is olvashatóak.https://hriczuanita.hu/blog/)
Rediger a spontán remissziók hátterét kutatva azt találta, hogy a gyógyulások nem elszigetelt csodák, hanem az életmód és gondolkozásmintákban bekövetkező következetes változásokhoz kötődnek. Ezek egyik közös eleme a kapcsolódás: a családhoz, közösséghez, hithez vagy az élet értelemhez való visszatalálás. A gyógyulás nem ott kezdődik, ahol „mindent jól csinálunk”, hanem amikor egyrészt rátalálunk a célunkra, valódi önmagunkra majd újra aktív részesei leszünk az életnek és kapcsolódunk más emberekhez. A test biológiája , különös tekintettel a testünket szinte teljesen behálózó bolygóideg is ehhez alkalmazkodik. Az idegrendszer, az immunrendszer és a hormonális rendszer is másképp működik, ha az ember biztonságban, szeretetben érzi magát másokkal. A könyv rengeteg témába vágó kutatás eredményét dokumentálja.
Kara Stanley a krónikus fájdalom oldaláról közelíti meg tkp. ugyanezt. A fájdalom a férje számára nem pusztán idegrendszeri inger, hanem kapcsolati tapasztalat is. Az izoláció, a meg nem értettség és az önhibáztatás felerősíti a fájdalmat, míg a megtartó jelenlét és elfogadása annak, ami van – akkor is, ha a fájdalom nem szűnik meg – csökkenti annak uralmát az ember élete felett. A fájdalom elviselhetetlenné válása sok esetben nem a tünetek súlyosságán, hanem a kapcsolatok hiányán is múlik. A „MEGBIRKÓZUNK A FÁJDALOMMAL” Kara és Simon közös projektje, még akkor is, ha a fizika fájdalmat csak Simon érzékeli.
De ugyanerről olvastam anno a Kék Zónákról szóló kutatások kapcsán is, ahol a hosszú élet elsősorban nem az egyéni egészségstratégiákból fakad. Ezekben a közösségekben az emberek nem egyedül, magányosan öregszenek, hanem szoros családi, baráti és közösségi hálókban élnek. A kapcsolatok nem kiegészítik az egészséges életmódot, hanem alapját képezik annak. A hosszú élet ezekben a zónákban nem cél, hanem következmény.
Vagyis a jóllét, a gyógyulás, a túlélés vagy a fájdalom elviselésének képessége nem személyiségfüggő, nem hitrendszer kérdése, és nem a kivételes emberek sajátja. A kutatások eredményei alapján inkább úgy tűnik, hogy az idegrendszerünk és a testünk kapcsolódásra van tervezve.
De ha visszagondolunk, a COVID–19 is ezt a mintát erősítette meg drámai módon. A bezártság és a betegség nem azonos módon érintette az embereket. Akik körül megtartó közeg, család vagy közösség volt, nemcsak lelkileg, hanem fizikailag is nagyobb teherbírást mutattak a bezárkózás idején. Ugyanakkor, mások számára ez a járvány nemcsak egészségügyi krízis volt, hanem kapcsolati próbatétel is.
Dr. Redigernél olvastam egy, a Heart c. nemzetközi szaklapban megjelent kutatást, ami több, mint 180 ezer ember adatait elemezte. A kutatók úgy találták, hogy a magány és a társas izoláció a szívroham kockázatának 29%-os, míg a stroke veszélyének 32%-os emelkedésével hozható összefüggésbe. És ezek a 10 évvel ezelőtti számok.
Vajon ha körbenézünk, akár a szűk környezetünkben, úgy látjuk hogy erősödtek a kapcsolataink az eltelt évtizedben? Bizalommal és törődéssel fordulunk egymás felé, szedjük rendesen a „szeretetorvosságot”?
A két könyv igazából nem újdonságot hozott, hanem elképesztően megerősítette, amit tudunk és talán tapasztaltunk is már, ha bajban voltunk. De két nagyon szélsőséges esetben -a „csodáknak” tartott spontán remissziók és az évtizedek óta tartó krónikus fájdalom-mutatta meg, hogy nem egyszeri és megismételhetetlen kivételekről beszélünk, hanem nagyon komoly lehetőségről, ami mindenki számára elérhető.
Mi lenne, ha nem várnánk meg, amikor ez már a túlélésünkről szól?