Biztos vagyok benne, hogy szinte mindenki megtapasztalta már, hogy akkor betegedett le, amikor végre elutazott szabadságra, vagy lett erős fejfájása, miután átment egy nehéz vizsgán vagy befejezett egy hosszú projektet.
Ezt a jelenséget hívják „let-down effect”-nek, ami akkor fordul elő, amikor a szervezet a folyamatos készenlétből hirtelen pihenő üzemmódba kapcsol, és az immunrendszer az elnyomott stresszhatások miatt legyengül.
Peter A. Levine amerikai pszichológus, a stressz és trauma kutatásának úttörője a vadon élő állatok estén figyelte meg pl. a gazellát, aki miután az oroszlán elől menekülve végül biztonságba kerül, az egész testében vadul remegni kezd. Ezután pár perc múlva, mintha mi sem történt volna, legel tovább.
Wilhelm Reich pedig, aki Freud tanítványa volt, észre vette, hogy a páciensei bizonyos érzelmi témáknál megfeszítik a hasukat vagy a mellkasukat. Elmélete szerint un. testpáncélt hoznak létre, ami olyan izomfeszültségek összessége, ami megvéd a fájdalmas érzelmek -szorongás, düh, vágy- átélésétől.
A modern tudomány, a neurobiológia szerint ez a jelenség, a Vagus-ideg háti ágának a túlműködése. Vagyis, ha a stressz túl nagy, az idegrendszer „lefagyasztja” a testet. Lelassul a szívverés, felületessé válik a légzés, és az izmok tónusa megváltozik.
Ez egy biológiai védekezés a fájdalom ellen – pontosan az, amit Reich anno „páncélozásnak” hívott.
Ugyanakkor az ő munkássága alapozta meg a modern testorientált terápiákat, mert nemcsak beszéltette, hanem rávette a pácienseit, hogy mélyüljenek el a légzésben, és tudatosan feszítsék meg, majd lazítsák el ezeket az un. „páncélgyűrűket”.
Így tudta megfigyelni, hogy amikor egy izomgörcs például az állkapocsban kiengedett, a páciensből gyakran hirtelen zokogás vagy düh tört ki, aminek látszólag nem volt aktuális oka . Ez volt az izomba zárt, akár évekkel korábbi érzelem felszabadulása.
Ha elfogadjuk a felvetését, hogy a rekeszizom nemcsak egy légzőizom, hanem egy érzelmi gát is, akkor ha elfojtjuk az érzelmeinket és visszatartjuk a lélegzetünket az a hasi tájék és a hát alsó szakaszának görcsösségéhez, akár krónikus derékfájáshoz vezethet.
A rekeszizmunk anatómiailag tkp. kettéválasztja a testünket: felette a szív és a tüdő (keringés, életben maradás), alatta az emésztőszervek és a szaporítószervek (ösztönök, feldolgozás) találhatóak.
Amikor traumát vagy erős stresszt élünk át, az első reflexünk a légzés visszatartása. Ez egy ősi védekezési mechanizmus: ha nem mozgunk és nem hallatszik a légzésünk, a „ragadozó” kisebb eséllyel vesz észre.
Ha azonban a stressz állandósul és a rekeszizom nem tér vissza a teljes ellazuláshoz egyfajta fél-görcsös állapotban maradunk.
Mivel a rekeszizom össze van kötve a horpaszizommal (psoas), ez a feszültség átterjedhet a csípőre és a derékra is.
De a rekeszizom görcsös állapota fizikai nyomást gyakorol a hasi szervekre és a rajtuk áthaladó idegekre is. Vagyis, az idegrendszerünk azt az üzenetet kapja, hogy „veszély van”, ami fokozza a testi görcskészséget a végtagokban és a nyakban is.
Ez egy öngerjesztő folyamat: a szorongás görcsöt okoz a rekeszizomban, a görcsös rekeszizom pedig fenntartja a szorongást.
A tudatos mélyhasi légzés nem csak oxigént szállít hanem „masszírozza” is belülről a szerveket és nyújtja a rekeszizmot. Amikor a görcs oldódik, a test gyakran finom remegéssel vagy rázkódással válaszol. Ez az idegrendszer módja arra, hogy „lerázza” magáról a felgyülemlett feszültséget, hasonlóan ahhoz, ahogy az állatok teszik egy stresszes helyzet után.
Lehetséges, hogy miiközben próbáljuk racionálisan megoldani a problémáinkat, a rekeszizmunk egy olyan ősi félelmi kódot tárol, amit csak a levegővétel ritmusával tudunk felülírni?