Szerző: Hriczu Anita | márc 9, 2026 | Blog
Számos kutatás témája volt az elmúlt évtizedekben, vannak is magyarázatok és elméletek a jelenség értelmezésére, de engem napi szinten foglalkoztat, mert a légzéstréningek kapcsán sokszor érzem, hogy szélmalom harcot vívok.
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ami több erőfeszítést igényel, az értékesebb, vagy hogy az egyszerű megoldás kevésbé hatékony, még akkor is, ha működik.
A problémamegoldást gyakran társítjuk a komplexitással és erőfeszítéssel és folyamatosan azt sugallják nekünk, hogy a külső sikerek, a verseny és az abból fakadó eredményeket
emelnek majd bennünket piedesztálra.
Ezzel szemben az olyan alapértékek, mint együttérzés vagy a jelenlét nem mérhetőek könnyen, nem versenyezhetnek statisztikai mutatókkal, nem tudnak „viralizálódni” úgy, mint egy külső teljesítmény.
Az agyunk dopaminrendszere az azonnali jutalmat preferálja, nem egy beláthatatlan időben bekövetkező hosszú távú, finom átalakulást.
Még november elején mutatták be nálunk is a mozik a 14. Dalai Láma 2024-es filmjét, a Boldogság tanítását.
Ekkoriban sokan érveltek amellett, hogy miért lenne fontos, ha minél többen megnéznék. A karácsony közeledte is emelte a téma aktualitását.
Sőt a film executive produere Richard Gere filmszínész külön videóüzenetet küldött a magyaroknak.
Őszentsége üzenete ugyanakkor vélhetően csak egy szűk réteget érdekelhetett, hisz a film nagyon korán kikerült még az art mozihálózat kínálatából is, ha ma valaki mégis megnézné az RTLplusz csatornáján egyelőre elérhető.
A Dalai Láma, aki 57 éve él a hazájától távol száműzetésben, az együttérzésről, a békéről és a szeretetről beszél egy kamerán keresztül közvetlenül hozzánk. Azt mondja, hogy ugyan a jövőre nincs biztosíték, de ha mi reménnyel élünk, mindannyian hozzá tudunk járulni ehhez, ha az éleseszűségünket melegszívűséggel kombináljuk.
Mély gondolatok, melyek sokaknak nagy szavak, de nem jelentenek semmi kézzel foghatót. Nincs bennünk konkrét lépéslista, mit csináljunk, mikor és hogyan?
Nem garantált a holnapi béke, ha ma együttérzéssel fordulok a másik ember felé.
A szeretet határtalanságáról bár biztosan mindannyian szereztünk személyes tapasztalatot, mégsem bízunk a világot behálózó erejében.
Tényleg nem instant megoldás és időbe telik. Egy hétbe, egy hónapba, évekbe vagy akár évtizedekbe.
De megtesszük-e az első lépést ezen az idővonalon, hozzájárulunk-e mi magunk is a változáshoz, vagy továbbra is azzal hitegetjük magunkat, hogy kivárhatjuk, hogy ennél jobb és gyorsabb megoldás szülessen?
Szerző: Hriczu Anita | febr 11, 2026 | Blog
Mivel a légzés egyben egy tanult idegrendszeri minta is, sokat foglalkozunk a légzéstréningek során az ellazulás szerepével és jelentőségével.
Ugyanakkor legalább ennyire lényeges, hogy a relaxációt megelőző feszülésről, feszültségről is beszéljünk, ami sokunknál elfojtásként jelenik meg.
Ha a reggeli ébredést követő fél órában már fejben a nap végén tartasz és felsoroltad magadnak mennyi feladat vár rád a nap során, a tested biztos, hogy befeszül.
Ez egy olyan tudatalatti folyamat, melynek során a szimpatikus idegrendszered átveszi az irányítást, és minden testi tartalékot a rendelkezésedre bocsát, hogy „túléld” a napot.
Este mikor végre, remélhetőleg időben az ágyba kerülsz, az idegrendszered alig várja, hogy az egésznapos feszülés után végre átválthasson a paraszimpatikus működésbe.
Ezt folyamatot mindenki ismeri és tapasztalja nap, mint nap, legfeljebb nem tudja nevén nevezni.
De van a tudattalan feszülésnek egy másik folyamata is, ami legalább ennyire gyakori: a stresszhelyzetek tudatos kontrollálása, uralása, elfojtása.
Amikor ezen a bizonyos reggelen, úgy döntesz, hogy
„nem érdekel, neked senki ne mondja meg, hogy mikor fejezed be a projekt értékelő riportot, a lényeg, hogy meglegyen, majd felkelsz inkább 5-kor, holnap úgyis nagyon későn jössz haza, így legalább megfőzöl előre, de most akkor is elmész még egy kört futni és megcsinálod az edzés körödet a kondi teremben”,az idegrendszered mindvégig készenlétben áll.
Mint, mikor egyszerre nyomod a féket és a gázt és csak pörög a motor.
Gondold végig, hogy a hét hány napján tartod a tested ebben a „stand by” állapotban, vagy rosszabb esetben mióta vagy már ebbe beleragadva?
Nagyon sokáig elműködik így a testünk, sőt azt is kijelenthetjük, hogy a jelen életritmusunk és életmódunk mellett enélkül az
„ üzemmód” nélkül, sokkal gyorsabban kiégnénk és megbetegednénk. De ahhoz, hogy fenntartsunk egy hosszabb, egészségesebb állapotot elengedhetetlen, hogy megtanuljuk a valódi pihenést és ellazulást.
Ennek egyik legegyszerűbb és bármikor használható módja a tudatos, lassú orrlégzés gyakorlása és alkalmazása.
Ha már megfigyelted, hogy a stresszesebb napokon tudod csökkenteni a légzésszámod és lassítani a pulzusod egy elnyújtott 10 perces légzőgyakorlattal, akkor ez is a napi rutin része lehet, aminek gyorsan fogod érezni a jótékony idegrendszeri hatását.
Te is abba a csoportba tartozol, aki esténként gondosan odafigyel arra, hogy teljesen kikapcsolja a számítógépét vagy az „alvó” üzemmódban hagyod?
Úgy tapasztaltam, hogy a gép esetén szinte mindenki tisztában van a rövidebb élettartammal, ha nem zárja le rendesen.
A TESTEDET HOGY MŰKÖDTETED?
Szerző: Hriczu Anita | febr 4, 2026 | Blog
Mikor megszületünk mindenki azt várja felsírunk-e, veszünk-e egy jó nagy levegőt életünkben először önállóan?
Onnantól kezdve nem kérdés, hogy, amíg élünk lélegzünk!
De mi alakítja ki a légzésmintánkat? Mitől válik az egyik ember az évtizedek során szájlégzővé, míg a másik orrlégző? Miért veszi inkább a mellkasába a levegőt valaki, úgy hogy észrevétlenül kicsit még a vállát is felhúzza, míg a másik folyton a hasába lélegzik? Mi miatt lélegzik valaki max. hatszor percenként, míg a másik akár közel harmincszor is?
Észrevetted már magadon, ha feszültebb vagy, sok a stressz jobban kapkodod a levegőt és még inkább kifáradsz?
A légzés leginkább akkor válik láthatóvá, amikor nem működik jól. Ez az első pillanat, amikor észreveszed, szinte megfigyeled, hogyan lélegzel. Pedig annak ellenére, hogy automatizmus, egyben egy tanult minta is.
Gondold végig mi történik, ha sok a szorongás és a stressz az életedben?!
A tested folyamatos, bár nem tudatosan irányított feszülésben van. Merevebb a nyakad, felhúzod a vállad, kicsit feszesebb a hasad, van, hogy észrevétlen ökölbe szorul a kezed. A tested , azon belül is az idegrendszered, a hormonjaid mind azon dolgoznak, hogy biztonságban érezd magad. Ez az idegrendszerünk szimpatikus működése, vagyis az „üss vagy fuss” mód, ami vészhelyzet esetén megóv, hisz gyorsan aktiválja az összes rendelkezésedre álló erőforrásod.
Ugyanakkor ez azzal is jár, hogy megváltozik a légzésmintád. A ritmus, a hossz, a gyakoriság, a hová és a hogyan ?
Ha ez a feszültség és feszülés már régóta tart, az idegrendszered ezt fogadja el, ezt adaptálja, ez lesz a te tanult légzési mintád.Ugyanakkor fontos, hogy a tested biztonságban érezze magát, mert csak ekkor tudod a korábbi mintát felülírni, megváltoztatni. Ha az idegrendszered biztonságba érzi a tested, nyugalomban vagy, a légzésed is megváltozik.
Csak figyeld meg, hogy nálad melyik minta a gyakoribb?
Szerző: Hriczu Anita | jan 29, 2026 | Blog
Úgy alakult, hogy decemberben egymás után olvastam ki Dr. Jeffrey Rediger: Teljes gyógyulás és Kara Stenley: Szemben a fájdalommal című könyvét. Feltűnő, hogy bár más jelenségeket vizsgálnak, nagyon hasonló mintára mutatnak rá. A teljes gyógyulás vagy a fájdalom elviselése a legtöbb esetben nem pusztán egyéni teljesítmény, hanem egy kapcsolati folyamat eredménye is. Mélyen megérintett Kara és Simon története és az a szimbiózis, ahogy hosszú ideje együtt viselik Simon fájdalmát. Számos pontján éreztem a történetükben és a Kara által felkutatott szakmai anyagokban ugyanazt a vonalat megjelenni, ami Dr.Redigernél is hangsúlyos volt. A testünk akkor kezd igazán gyógyulni, ha az idegrendszer nem érzi magát egyedül a világban.
(Mindkét könyvről írtam korábban részletes ismertetőt, amik itt és a blogon is olvashatóak.https://hriczuanita.hu/blog/)
Rediger a spontán remissziók hátterét kutatva azt találta, hogy a gyógyulások nem elszigetelt csodák, hanem az életmód és gondolkozásmintákban bekövetkező következetes változásokhoz kötődnek. Ezek egyik közös eleme a kapcsolódás: a családhoz, közösséghez, hithez vagy az élet értelemhez való visszatalálás. A gyógyulás nem ott kezdődik, ahol „mindent jól csinálunk”, hanem amikor egyrészt rátalálunk a célunkra, valódi önmagunkra majd újra aktív részesei leszünk az életnek és kapcsolódunk más emberekhez. A test biológiája , különös tekintettel a testünket szinte teljesen behálózó bolygóideg is ehhez alkalmazkodik. Az idegrendszer, az immunrendszer és a hormonális rendszer is másképp működik, ha az ember biztonságban, szeretetben érzi magát másokkal. A könyv rengeteg témába vágó kutatás eredményét dokumentálja.
Kara Stanley a krónikus fájdalom oldaláról közelíti meg tkp. ugyanezt. A fájdalom a férje számára nem pusztán idegrendszeri inger, hanem kapcsolati tapasztalat is. Az izoláció, a meg nem értettség és az önhibáztatás felerősíti a fájdalmat, míg a megtartó jelenlét és elfogadása annak, ami van – akkor is, ha a fájdalom nem szűnik meg – csökkenti annak uralmát az ember élete felett. A fájdalom elviselhetetlenné válása sok esetben nem a tünetek súlyosságán, hanem a kapcsolatok hiányán is múlik. A „MEGBIRKÓZUNK A FÁJDALOMMAL” Kara és Simon közös projektje, még akkor is, ha a fizika fájdalmat csak Simon érzékeli.
De ugyanerről olvastam anno a Kék Zónákról szóló kutatások kapcsán is, ahol a hosszú élet elsősorban nem az egyéni egészségstratégiákból fakad. Ezekben a közösségekben az emberek nem egyedül, magányosan öregszenek, hanem szoros családi, baráti és közösségi hálókban élnek. A kapcsolatok nem kiegészítik az egészséges életmódot, hanem alapját képezik annak. A hosszú élet ezekben a zónákban nem cél, hanem következmény.
Vagyis a jóllét, a gyógyulás, a túlélés vagy a fájdalom elviselésének képessége nem személyiségfüggő, nem hitrendszer kérdése, és nem a kivételes emberek sajátja. A kutatások eredményei alapján inkább úgy tűnik, hogy az idegrendszerünk és a testünk kapcsolódásra van tervezve.
De ha visszagondolunk, a COVID–19 is ezt a mintát erősítette meg drámai módon. A bezártság és a betegség nem azonos módon érintette az embereket. Akik körül megtartó közeg, család vagy közösség volt, nemcsak lelkileg, hanem fizikailag is nagyobb teherbírást mutattak a bezárkózás idején. Ugyanakkor, mások számára ez a járvány nemcsak egészségügyi krízis volt, hanem kapcsolati próbatétel is.
Dr. Redigernél olvastam egy, a Heart c. nemzetközi szaklapban megjelent kutatást, ami több, mint 180 ezer ember adatait elemezte. A kutatók úgy találták, hogy a magány és a társas izoláció a szívroham kockázatának 29%-os, míg a stroke veszélyének 32%-os emelkedésével hozható összefüggésbe. És ezek a 10 évvel ezelőtti számok.
Vajon ha körbenézünk, akár a szűk környezetünkben, úgy látjuk hogy erősödtek a kapcsolataink az eltelt évtizedben? Bizalommal és törődéssel fordulunk egymás felé, szedjük rendesen a „szeretetorvosságot”?
A két könyv igazából nem újdonságot hozott, hanem elképesztően megerősítette, amit tudunk és talán tapasztaltunk is már, ha bajban voltunk. De két nagyon szélsőséges esetben -a „csodáknak” tartott spontán remissziók és az évtizedek óta tartó krónikus fájdalom-mutatta meg, hogy nem egyszeri és megismételhetetlen kivételekről beszélünk, hanem nagyon komoly lehetőségről, ami mindenki számára elérhető.
Mi lenne, ha nem várnánk meg, amikor ez már a túlélésünkről szól?
Szerző: Hriczu Anita | jan 28, 2026 | Blog
„Nem mindent tudunk megváltoztatni amivel szembenézünk, de semmit sem változtathatunk meg, míg szembe nem nézünk vele.” (James Baldwin)
A könyv egy Kanadában élő házaspár valós története. A férj, Simon 2008-ban egy rosszul rögzített állványról az alatta lévő kőhalomra zuhant és emiatt katasztrofális agy és gerincvelő sérülést szenvedett. Az ekkor 39 éves Simon kerekesszékbe kényszerült, amivel az elkövetkező 10 évben úgy-ahogy megküzdött, szemben a baleset 3. hónapjától jelentkező fájdalommal. Ezek „az áramütések, villámcsapások és a görcsök” mind a gerinc sérülések alatti ( deréktől lefelé) területen jelentkeztek, vagyis ott ahol valójában semmit sem érzett és mozogni sem tudott. A napjai nagy részét 5-ös 7-es fájdalom szinten töltötte, a „villámcsapásszerű fájdalom” ereje bőven meghaladta a 10-es skálát.
A könyvben Kara a baleset utáni 10. évben kezdődő és hat évig tartó adat -és információgyűjtést két évbe sűrítve írja meg. Az volt a konkrét céljuk, hogy jobban megértsék az „un. élő fájdalmat” ami tönkreteszi a mindennapokat, amelynek a léptéke túlmutat a kórházak a laborok és a tudományos kutatások keretein és korlátain.Tapasztalataik szerint ugyanis, „ha úgy érzünk folyamatos fájdalmat, hogy nincs egyértelműen meghatározható oka, az emberek gyanakodni kezdenek. Az orvosok, az egészségbiztosítók, a munkáltatók, családtagok, barátok mind kételkedni kezdenek e rejtélyes fájdalom valódiságában”.
Hisz jogos mindezt a fantom végtagok fájdalmához hasonlítani.Mindez pedig odavezet, hogy a fájdalmat érző ember is kételkedni kezd a saját érzéseiben.
„Azt a fajta fájdalmat, ami Simonnak a gerinc – és gerincvelő sérülése után kialakult az orvosok intraktábilisnak vagyis kezelhetetlennek nevezik, valószínűleg azért mert valamivel kevésbé pesszimistán hangzik, mint a gyógyíthatatlan.”A fájdalomtól szenvedők viszont bármit megtennének, hogy legalább egy kis bizonyosságot visszanyerjenek és minél nagyobb az elviselt fájdalom, annál jobban vágynak valami stabilitásra.
Kara és Simon is ezért kezd bele az „MEGBIRKÓZUNK A FÁJDALOMMAL” elnevezésű projektjükbe. Keresik, kutatják a módját, ahogy ezzel a folytonosan jelen lévő érzéssel együtt is értelmesen tudják élni az életüket. A zene és a légzésterápia, a kreatív tevékenységek éppúgy jelen vannak az életükben, mint az, ahogy Kara minden létező szakmai információt beszerez, sőt részt vesz a Nemzetközi Fájdalomtudományi Társaság neuropátiásfájdalom-konferenciáján Angliában.
A világgon nagyjából minden ötödik ember küzd valamiféle krónikus fájdalommal napi szinten. A WHO kimutatás szerint több mint két évtizede a derékfájdalom a mozgásszervi panaszok fő okozója. Az orvosképzésben mégsem tulajdonítanak nagy jelentőséget a fájdalomnak, pusztán mint a betegségek „mellékterméke” jelenik meg. Ezáltal egyetlen tünetté egyszerűsödik és nem tud megjelenni, mint saját jogon is különálló betegség* .
Az emberi szenvedés jelentős része, -mint Simon Paradis krónikus fájdalma is- nem krízis, nem rendellenesség és nem „megoldandó probléma”, hanem egy köztes állapot, amelyben az élet már megváltozott, de még nem rendeződött újra. Ezekben az állapotokban az emberek sokszor attól szenvednek a legjobban, mert megrekednek egy iránytalan térben, ahol nincs narratíva, nincs időhorizont és nincs biztos kapaszkodó sem.Ebben a szakadékban a valódi segítséget sokszor az jelenti, hogy valaki jelen marad, és ezzel a jelenléttel lassan lakhatóvá teszi a szenvedő fél számára azt a teret, amelyben sokáig csak a zuhanást éli meg. Ez nem a fájdalom eltüntetését jelenti, hanem azt, hogy keretet kap: nyelvet, ritmust, kapcsolatot, emberi méltóságot. Ahogy a Kara Stanley–Simon Paradis történetben is látható, nem hidat építenek a szakadék fölé, hanem berendezik az alját: szabályozzák az időt, megosztják a terheket, dialógussá alakítják azt, ami izolálna, és elfogadják, hogy nem minden szenvedésnek van értelme, de attól még élhető lehet.
Ezekre a helyzetek, állapotok nem univerzálisak, nem standardizálhatók, és nem illeszkednek a megoldáscentrikus gondolkodásba. A hétköznapi, hosszan elnyúló szenvedések ráadásul nem mindig látványosak: nem törik meg drámaian a működést, nem generálnak hőstörténeteket, és kényelmetlen kérdéseket tesznek fel a kontrollról, a fejlődésről és az autonómiáról. Ezért kerülnek inkább az irodalom, a személyes történetek és a csendes beszélgetések tereibe, nem a mainstream diskurzus középpontjába.
A jelenlét, mint segítség konkrét helyzetekben válik igazán láthatóvá: amikor pl. valaki már nem sürgeti a gyógyulást egy krónikus beteg mellett vagy, mint jelen esetben, elfogadja a fájdalom „vanságát” és nem a miértekre keresi a továbbiakban a választ.Ezekben a helyzetekben a tértartás nem passzivitás, hanem aktív figyelem, annak közös elviselése, hogy nincs válasz. A jelenlét ilyenkor nem kötelességből, hanem választásból fakad.
És ahogy a könyv végére kiderül a szenvedés csökkenése gyakran nem a fájdalom megszűnésével, hanem a változás – bármilyen kicsi változás – visszatérésével kezdődik. És ezt sokszor nem egy új megoldás indítja el, hanem a másik ember jelenléte.
* A könyv írásának ideje alatt jelent meg a BNO 11. kiadása, amibe már belekerült a krónikus fájdalom, mint önálló diagnosztikai kategória. Ez már lehetővé teszi , hogy a világ fájdalom kutatói ugyanazt az osztályozást használják, ami segíti a közös munkát és hosszú távon talán lehetőséget jelen arra , hogy ez a téma külön fejezetként is megjelenjen az orvosképzésben.
