Szerző: Hriczu Anita | márc 25, 2026 | Blog
Biztos vagyok benne, hogy szinte mindenki megtapasztalta már, hogy akkor betegedett le, amikor végre elutazott szabadságra, vagy lett erős fejfájása, miután átment egy nehéz vizsgán vagy befejezett egy hosszú projektet.
Ezt a jelenséget hívják „let-down effect”-nek, ami akkor fordul elő, amikor a szervezet a folyamatos készenlétből hirtelen pihenő üzemmódba kapcsol, és az immunrendszer az elnyomott stresszhatások miatt legyengül.
Peter A. Levine amerikai pszichológus, a stressz és trauma kutatásának úttörője a vadon élő állatok estén figyelte meg pl. a gazellát, aki miután az oroszlán elől menekülve végül biztonságba kerül, az egész testében vadul remegni kezd. Ezután pár perc múlva, mintha mi sem történt volna, legel tovább.
Wilhelm Reich pedig, aki Freud tanítványa volt, észre vette, hogy a páciensei bizonyos érzelmi témáknál megfeszítik a hasukat vagy a mellkasukat. Elmélete szerint un. testpáncélt hoznak létre, ami olyan izomfeszültségek összessége, ami megvéd a fájdalmas érzelmek -szorongás, düh, vágy- átélésétől.
A modern tudomány, a neurobiológia szerint ez a jelenség, a Vagus-ideg háti ágának a túlműködése. Vagyis, ha a stressz túl nagy, az idegrendszer „lefagyasztja” a testet. Lelassul a szívverés, felületessé válik a légzés, és az izmok tónusa megváltozik.
Ez egy biológiai védekezés a fájdalom ellen – pontosan az, amit Reich anno „páncélozásnak” hívott.
Ugyanakkor az ő munkássága alapozta meg a modern testorientált terápiákat, mert nemcsak beszéltette, hanem rávette a pácienseit, hogy mélyüljenek el a légzésben, és tudatosan feszítsék meg, majd lazítsák el ezeket az un. „páncélgyűrűket”.
Így tudta megfigyelni, hogy amikor egy izomgörcs például az állkapocsban kiengedett, a páciensből gyakran hirtelen zokogás vagy düh tört ki, aminek látszólag nem volt aktuális oka . Ez volt az izomba zárt, akár évekkel korábbi érzelem felszabadulása.
Ha elfogadjuk a felvetését, hogy a rekeszizom nemcsak egy légzőizom, hanem egy érzelmi gát is, akkor ha elfojtjuk az érzelmeinket és visszatartjuk a lélegzetünket az a hasi tájék és a hát alsó szakaszának görcsösségéhez, akár krónikus derékfájáshoz vezethet.
A rekeszizmunk anatómiailag tkp. kettéválasztja a testünket: felette a szív és a tüdő (keringés, életben maradás), alatta az emésztőszervek és a szaporítószervek (ösztönök, feldolgozás) találhatóak.
Amikor traumát vagy erős stresszt élünk át, az első reflexünk a légzés visszatartása. Ez egy ősi védekezési mechanizmus: ha nem mozgunk és nem hallatszik a légzésünk, a „ragadozó” kisebb eséllyel vesz észre.
Ha azonban a stressz állandósul és a rekeszizom nem tér vissza a teljes ellazuláshoz egyfajta fél-görcsös állapotban maradunk.
Mivel a rekeszizom össze van kötve a horpaszizommal (psoas), ez a feszültség átterjedhet a csípőre és a derékra is.
De a rekeszizom görcsös állapota fizikai nyomást gyakorol a hasi szervekre és a rajtuk áthaladó idegekre is. Vagyis, az idegrendszerünk azt az üzenetet kapja, hogy „veszély van”, ami fokozza a testi görcskészséget a végtagokban és a nyakban is.
Ez egy öngerjesztő folyamat: a szorongás görcsöt okoz a rekeszizomban, a görcsös rekeszizom pedig fenntartja a szorongást.
A tudatos mélyhasi légzés nem csak oxigént szállít hanem „masszírozza” is belülről a szerveket és nyújtja a rekeszizmot. Amikor a görcs oldódik, a test gyakran finom remegéssel vagy rázkódással válaszol. Ez az idegrendszer módja arra, hogy „lerázza” magáról a felgyülemlett feszültséget, hasonlóan ahhoz, ahogy az állatok teszik egy stresszes helyzet után.
Lehetséges, hogy miiközben próbáljuk racionálisan megoldani a problémáinkat, a rekeszizmunk egy olyan ősi félelmi kódot tárol, amit csak a levegővétel ritmusával tudunk felülírni?
Szerző: Hriczu Anita | márc 9, 2026 | Blog
A svéd gyerekversek mellett Tamkó Sirató Tengerecki hazaszáll c. kötetét szerettem legjobban.
Tényleg szinte kívülről fújtam őket, persze később a Kaláka együttes is besegített.
Úgy gondolom , hogy számos megzenésített verse ma is töretlenül népszerű.
De semmit nem tudtam a költőről, pusztán a nevét furcsálltam kicsit.
A jóga magyarországi elterjedéséről először Haich Erzsébet Beavatás c. könyvéből kaptam némi ízelítőt és elég sok idő telt el, míg innen-onnan összeszedtem a részleteket.
De nagyon meglepődtem, mikor kiderült, hogy az első, teljesen hivatalosan megjelenő cikket Hatha jóga címmel az Élet és Tudomány c. lapban dr. Tamkó S. Károly jegyezte 1959-ben. Mint kiderült, dr. Tamkó és Tengereczki ugyanaz a személy.
A Holmi 21.évfolyamának 11. számában tette közzé Rákos Sándor kéziratos hagyatékából fennmaradt levelezést, ahol található egy 1964 IV.21 dátumozású is. Ebben a következőkről olvashatunk:
„Tegnap esti beszélgetésünk rendkívül nagy hatással volt rám. „Antik Jóga és Modern Jóga” címû „didaktikus eklogámat” azonnal küldöm is,kérlek, fogadd szeretettel. A „modern jóga” fogalma ebben az értelemben, amelyben nálam szerepel, ilyen élesen elhatárolva a „joga-fogalom hagyomány-alakjától” – ismeretlen a világon még eddig. Te is önkéntelenül is a jóga szót a rádzsa jóga értelmében használtad („istenné lenni, s aztán az irodalom jelentéktelenségnek látszik!”). Így nekem sem szabad csodálkoznom ha hivatalos helyeken sem ismerik még a modern jóga irodalmának elsô számú „Tamkó- törvényét”, amely szerint „a modern jóga és a misztikus jóga kizárják egymást, és hom- lokegyenest ellentétben állanak”
Ezek után már nem annyira meglepő, hogy a költő, orvosok mellett szaklektora volt 1968-ban a Medicina kiadónál megjelent bolgár szerzőpáros JÓGA c. könyvének is.
1970-ben pedig az Élet és Irodalomban Tamkó Sirató a Testsúlycsökkentés c. írásában már azt írja, hogy „olyan eljárást amellyel civilizációnk új életformájából adódó szinte összes negatívumok kiegyensúlyozhatók, illetve elháríthatók csak egyet ismerek: a jógát!”
Ezekből a korabeli dokumentumokból világosan kiderül, hogy nem holmi, a jóga iránt érdeklődő lelkes gyakorlóról van szó pusztán, hanem egy nagyon elkötelezett személyről, akit később nem véletlenül hívtak sokan a jóga egyik magyarországi apostolának.
A választ erre az elköteleződésre a Pályám emlékezete/ Korforduló c. írása adja meg, ami az Új Írás 1977. februári számában jelent meg.
„1936 nyarától 1948 teléig, tehát közel 12 évig orvosi műszóval: „potenciális beteg” maradtam. Torzító sokízület-gyulladás reumás, illetve szervi szívbaj, gyomorbaj, bőrgombásodások, idegösszeomlás körüli állapot – szinte mindegyik gyógyíthatatlan. Feküdtem négy kórházban, két klinikán, otthon hónapokig kezeltek, legalább 18 orvos, tanársegédek sora, egyetemi tanárok… – eredménytelenül. Két évig teljesen járásképtelen voltam: hordágy – mankó!
Néha azonban hosszabb-rövidebb ideig jobb periódusok is voltak. 1940-45-ig például az Orion Rádiógyár propaganda osztályán dolgoztam, nagy felsőbb jóindulattal és sok mulasztással.”
….
„Mivel a teljes góctalanítás (fogak után új mandulaműtét), sőt a penicillines átfertőtlenítés sem vezetett eredményre, orvosaim őszintén megmondták, hogy orvosilag gyógyíthatatlan állapotban vagyok. Ha volna valahol vidéki rokonom, ahol van ház, van ágy, enni adnak, legjobb lenne, ha odamennék.”
….
„Ekkor kénytelen voltam elhinni, hogy a jógalégzésektől lettem jobban. És most már erős meggyőződéssel folytattam napi légzéseimet.
A hatás elképzelhetetlen volt: Nemcsak kifejezett fájdalmaim, bántó panaszaim szűntek meg, hanem állandó fázékonyságom, gyengeségem, félelmeim is. Dohányozni sem tudtam többé. Alkoholt fogyasztani még kevésbé.”
Magyarországon 1945 után ugyan nem volt tilos jógázni, de jobb volt hallgatni arról, ha valaki gyakorolta.1948-tól azonban Tamkó Sirató nemcsak gyakorolta, hanem tanította is mindenkinek, akinek tudta. Nem véletlen, hogy a tudományos és irodalmi elméletekben is nagyon otthonos, az avantgárd irányzatot képviselő Tamkó Sirató verseket és műveket nem igazán támogatta a hatalom. Soknyelvűségét a Rákosi korszak főként az Orion gyárában tudta hasznosítani szaktolmácsként , fordítóként és reklám szövegíróként.
Azonban saját tapasztalata betegségei legyőzése kapcsán, élete végéig az „egészséget mindenkinek!” elkötelezett hívévé tette.
„Könyörgöm dolgozzuk ki az aktív megelőzés életmód elvét, a légzés szabályait és építsünk rá új életritmust”, írta 1973-ban az Egészségszózat a WHO-hoz és mindenkihez c. versében.
Szerző: Hriczu Anita | márc 9, 2026 | Blog
Számos kutatás témája volt az elmúlt évtizedekben, vannak is magyarázatok és elméletek a jelenség értelmezésére, de engem napi szinten foglalkoztat, mert a légzéstréningek kapcsán sokszor érzem, hogy szélmalom harcot vívok.
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ami több erőfeszítést igényel, az értékesebb, vagy hogy az egyszerű megoldás kevésbé hatékony, még akkor is, ha működik.
A problémamegoldást gyakran társítjuk a komplexitással és erőfeszítéssel és folyamatosan azt sugallják nekünk, hogy a külső sikerek, a verseny és az abból fakadó eredményeket
emelnek majd bennünket piedesztálra.
Ezzel szemben az olyan alapértékek, mint együttérzés vagy a jelenlét nem mérhetőek könnyen, nem versenyezhetnek statisztikai mutatókkal, nem tudnak „viralizálódni” úgy, mint egy külső teljesítmény.
Az agyunk dopaminrendszere az azonnali jutalmat preferálja, nem egy beláthatatlan időben bekövetkező hosszú távú, finom átalakulást.
Még november elején mutatták be nálunk is a mozik a 14. Dalai Láma 2024-es filmjét, a Boldogság tanítását.
Ekkoriban sokan érveltek amellett, hogy miért lenne fontos, ha minél többen megnéznék. A karácsony közeledte is emelte a téma aktualitását.
Sőt a film executive produere Richard Gere filmszínész külön videóüzenetet küldött a magyaroknak.
Őszentsége üzenete ugyanakkor vélhetően csak egy szűk réteget érdekelhetett, hisz a film nagyon korán kikerült még az art mozihálózat kínálatából is, ha ma valaki mégis megnézné az RTLplusz csatornáján egyelőre elérhető.
A Dalai Láma, aki 57 éve él a hazájától távol száműzetésben, az együttérzésről, a békéről és a szeretetről beszél egy kamerán keresztül közvetlenül hozzánk. Azt mondja, hogy ugyan a jövőre nincs biztosíték, de ha mi reménnyel élünk, mindannyian hozzá tudunk járulni ehhez, ha az éleseszűségünket melegszívűséggel kombináljuk.
Mély gondolatok, melyek sokaknak nagy szavak, de nem jelentenek semmi kézzel foghatót. Nincs bennünk konkrét lépéslista, mit csináljunk, mikor és hogyan?
Nem garantált a holnapi béke, ha ma együttérzéssel fordulok a másik ember felé.
A szeretet határtalanságáról bár biztosan mindannyian szereztünk személyes tapasztalatot, mégsem bízunk a világot behálózó erejében.
Tényleg nem instant megoldás és időbe telik. Egy hétbe, egy hónapba, évekbe vagy akár évtizedekbe.
De megtesszük-e az első lépést ezen az idővonalon, hozzájárulunk-e mi magunk is a változáshoz, vagy továbbra is azzal hitegetjük magunkat, hogy kivárhatjuk, hogy ennél jobb és gyorsabb megoldás szülessen?
Szerző: Hriczu Anita | febr 11, 2026 | Blog
Mivel a légzés egyben egy tanult idegrendszeri minta is, sokat foglalkozunk a légzéstréningek során az ellazulás szerepével és jelentőségével.
Ugyanakkor legalább ennyire lényeges, hogy a relaxációt megelőző feszülésről, feszültségről is beszéljünk, ami sokunknál elfojtásként jelenik meg.
Ha a reggeli ébredést követő fél órában már fejben a nap végén tartasz és felsoroltad magadnak mennyi feladat vár rád a nap során, a tested biztos, hogy befeszül.
Ez egy olyan tudatalatti folyamat, melynek során a szimpatikus idegrendszered átveszi az irányítást, és minden testi tartalékot a rendelkezésedre bocsát, hogy „túléld” a napot.
Este mikor végre, remélhetőleg időben az ágyba kerülsz, az idegrendszered alig várja, hogy az egésznapos feszülés után végre átválthasson a paraszimpatikus működésbe.
Ezt folyamatot mindenki ismeri és tapasztalja nap, mint nap, legfeljebb nem tudja nevén nevezni.
De van a tudattalan feszülésnek egy másik folyamata is, ami legalább ennyire gyakori: a stresszhelyzetek tudatos kontrollálása, uralása, elfojtása.
Amikor ezen a bizonyos reggelen, úgy döntesz, hogy
„nem érdekel, neked senki ne mondja meg, hogy mikor fejezed be a projekt értékelő riportot, a lényeg, hogy meglegyen, majd felkelsz inkább 5-kor, holnap úgyis nagyon későn jössz haza, így legalább megfőzöl előre, de most akkor is elmész még egy kört futni és megcsinálod az edzés körödet a kondi teremben”,az idegrendszered mindvégig készenlétben áll.
Mint, mikor egyszerre nyomod a féket és a gázt és csak pörög a motor.
Gondold végig, hogy a hét hány napján tartod a tested ebben a „stand by” állapotban, vagy rosszabb esetben mióta vagy már ebbe beleragadva?
Nagyon sokáig elműködik így a testünk, sőt azt is kijelenthetjük, hogy a jelen életritmusunk és életmódunk mellett enélkül az
„ üzemmód” nélkül, sokkal gyorsabban kiégnénk és megbetegednénk. De ahhoz, hogy fenntartsunk egy hosszabb, egészségesebb állapotot elengedhetetlen, hogy megtanuljuk a valódi pihenést és ellazulást.
Ennek egyik legegyszerűbb és bármikor használható módja a tudatos, lassú orrlégzés gyakorlása és alkalmazása.
Ha már megfigyelted, hogy a stresszesebb napokon tudod csökkenteni a légzésszámod és lassítani a pulzusod egy elnyújtott 10 perces légzőgyakorlattal, akkor ez is a napi rutin része lehet, aminek gyorsan fogod érezni a jótékony idegrendszeri hatását.
Te is abba a csoportba tartozol, aki esténként gondosan odafigyel arra, hogy teljesen kikapcsolja a számítógépét vagy az „alvó” üzemmódban hagyod?
Úgy tapasztaltam, hogy a gép esetén szinte mindenki tisztában van a rövidebb élettartammal, ha nem zárja le rendesen.
A TESTEDET HOGY MŰKÖDTETED?
Szerző: Hriczu Anita | febr 4, 2026 | Blog
Mikor megszületünk mindenki azt várja felsírunk-e, veszünk-e egy jó nagy levegőt életünkben először önállóan?
Onnantól kezdve nem kérdés, hogy, amíg élünk lélegzünk!
De mi alakítja ki a légzésmintánkat? Mitől válik az egyik ember az évtizedek során szájlégzővé, míg a másik orrlégző? Miért veszi inkább a mellkasába a levegőt valaki, úgy hogy észrevétlenül kicsit még a vállát is felhúzza, míg a másik folyton a hasába lélegzik? Mi miatt lélegzik valaki max. hatszor percenként, míg a másik akár közel harmincszor is?
Észrevetted már magadon, ha feszültebb vagy, sok a stressz jobban kapkodod a levegőt és még inkább kifáradsz?
A légzés leginkább akkor válik láthatóvá, amikor nem működik jól. Ez az első pillanat, amikor észreveszed, szinte megfigyeled, hogyan lélegzel. Pedig annak ellenére, hogy automatizmus, egyben egy tanult minta is.
Gondold végig mi történik, ha sok a szorongás és a stressz az életedben?!
A tested folyamatos, bár nem tudatosan irányított feszülésben van. Merevebb a nyakad, felhúzod a vállad, kicsit feszesebb a hasad, van, hogy észrevétlen ökölbe szorul a kezed. A tested , azon belül is az idegrendszered, a hormonjaid mind azon dolgoznak, hogy biztonságban érezd magad. Ez az idegrendszerünk szimpatikus működése, vagyis az „üss vagy fuss” mód, ami vészhelyzet esetén megóv, hisz gyorsan aktiválja az összes rendelkezésedre álló erőforrásod.
Ugyanakkor ez azzal is jár, hogy megváltozik a légzésmintád. A ritmus, a hossz, a gyakoriság, a hová és a hogyan ?
Ha ez a feszültség és feszülés már régóta tart, az idegrendszered ezt fogadja el, ezt adaptálja, ez lesz a te tanult légzési mintád.Ugyanakkor fontos, hogy a tested biztonságban érezze magát, mert csak ekkor tudod a korábbi mintát felülírni, megváltoztatni. Ha az idegrendszered biztonságba érzi a tested, nyugalomban vagy, a légzésed is megváltozik.
Csak figyeld meg, hogy nálad melyik minta a gyakoribb?
Szerző: Hriczu Anita | jan 29, 2026 | Blog
Úgy alakult, hogy decemberben egymás után olvastam ki Dr. Jeffrey Rediger: Teljes gyógyulás és Kara Stenley: Szemben a fájdalommal című könyvét. Feltűnő, hogy bár más jelenségeket vizsgálnak, nagyon hasonló mintára mutatnak rá. A teljes gyógyulás vagy a fájdalom elviselése a legtöbb esetben nem pusztán egyéni teljesítmény, hanem egy kapcsolati folyamat eredménye is. Mélyen megérintett Kara és Simon története és az a szimbiózis, ahogy hosszú ideje együtt viselik Simon fájdalmát. Számos pontján éreztem a történetükben és a Kara által felkutatott szakmai anyagokban ugyanazt a vonalat megjelenni, ami Dr.Redigernél is hangsúlyos volt. A testünk akkor kezd igazán gyógyulni, ha az idegrendszer nem érzi magát egyedül a világban.
(Mindkét könyvről írtam korábban részletes ismertetőt, amik itt és a blogon is olvashatóak.https://hriczuanita.hu/blog/)
Rediger a spontán remissziók hátterét kutatva azt találta, hogy a gyógyulások nem elszigetelt csodák, hanem az életmód és gondolkozásmintákban bekövetkező következetes változásokhoz kötődnek. Ezek egyik közös eleme a kapcsolódás: a családhoz, közösséghez, hithez vagy az élet értelemhez való visszatalálás. A gyógyulás nem ott kezdődik, ahol „mindent jól csinálunk”, hanem amikor egyrészt rátalálunk a célunkra, valódi önmagunkra majd újra aktív részesei leszünk az életnek és kapcsolódunk más emberekhez. A test biológiája , különös tekintettel a testünket szinte teljesen behálózó bolygóideg is ehhez alkalmazkodik. Az idegrendszer, az immunrendszer és a hormonális rendszer is másképp működik, ha az ember biztonságban, szeretetben érzi magát másokkal. A könyv rengeteg témába vágó kutatás eredményét dokumentálja.
Kara Stanley a krónikus fájdalom oldaláról közelíti meg tkp. ugyanezt. A fájdalom a férje számára nem pusztán idegrendszeri inger, hanem kapcsolati tapasztalat is. Az izoláció, a meg nem értettség és az önhibáztatás felerősíti a fájdalmat, míg a megtartó jelenlét és elfogadása annak, ami van – akkor is, ha a fájdalom nem szűnik meg – csökkenti annak uralmát az ember élete felett. A fájdalom elviselhetetlenné válása sok esetben nem a tünetek súlyosságán, hanem a kapcsolatok hiányán is múlik. A „MEGBIRKÓZUNK A FÁJDALOMMAL” Kara és Simon közös projektje, még akkor is, ha a fizika fájdalmat csak Simon érzékeli.
De ugyanerről olvastam anno a Kék Zónákról szóló kutatások kapcsán is, ahol a hosszú élet elsősorban nem az egyéni egészségstratégiákból fakad. Ezekben a közösségekben az emberek nem egyedül, magányosan öregszenek, hanem szoros családi, baráti és közösségi hálókban élnek. A kapcsolatok nem kiegészítik az egészséges életmódot, hanem alapját képezik annak. A hosszú élet ezekben a zónákban nem cél, hanem következmény.
Vagyis a jóllét, a gyógyulás, a túlélés vagy a fájdalom elviselésének képessége nem személyiségfüggő, nem hitrendszer kérdése, és nem a kivételes emberek sajátja. A kutatások eredményei alapján inkább úgy tűnik, hogy az idegrendszerünk és a testünk kapcsolódásra van tervezve.
De ha visszagondolunk, a COVID–19 is ezt a mintát erősítette meg drámai módon. A bezártság és a betegség nem azonos módon érintette az embereket. Akik körül megtartó közeg, család vagy közösség volt, nemcsak lelkileg, hanem fizikailag is nagyobb teherbírást mutattak a bezárkózás idején. Ugyanakkor, mások számára ez a járvány nemcsak egészségügyi krízis volt, hanem kapcsolati próbatétel is.
Dr. Redigernél olvastam egy, a Heart c. nemzetközi szaklapban megjelent kutatást, ami több, mint 180 ezer ember adatait elemezte. A kutatók úgy találták, hogy a magány és a társas izoláció a szívroham kockázatának 29%-os, míg a stroke veszélyének 32%-os emelkedésével hozható összefüggésbe. És ezek a 10 évvel ezelőtti számok.
Vajon ha körbenézünk, akár a szűk környezetünkben, úgy látjuk hogy erősödtek a kapcsolataink az eltelt évtizedben? Bizalommal és törődéssel fordulunk egymás felé, szedjük rendesen a „szeretetorvosságot”?
A két könyv igazából nem újdonságot hozott, hanem elképesztően megerősítette, amit tudunk és talán tapasztaltunk is már, ha bajban voltunk. De két nagyon szélsőséges esetben -a „csodáknak” tartott spontán remissziók és az évtizedek óta tartó krónikus fájdalom-mutatta meg, hogy nem egyszeri és megismételhetetlen kivételekről beszélünk, hanem nagyon komoly lehetőségről, ami mindenki számára elérhető.
Mi lenne, ha nem várnánk meg, amikor ez már a túlélésünkről szól?
