Szerző: Hriczu Anita | febr 11, 2026 | Blog
Mivel a légzés egyben egy tanult idegrendszeri minta is, sokat foglalkozunk a légzéstréningek során az ellazulás szerepével és jelentőségével.
Ugyanakkor legalább ennyire lényeges, hogy a relaxációt megelőző feszülésről, feszültségről is beszéljünk, ami sokunknál elfojtásként jelenik meg.
Ha a reggeli ébredést követő fél órában már fejben a nap végén tartasz és felsoroltad magadnak mennyi feladat vár rád a nap során, a tested biztos, hogy befeszül.
Ez egy olyan tudatalatti folyamat, melynek során a szimpatikus idegrendszered átveszi az irányítást, és minden testi tartalékot a rendelkezésedre bocsát, hogy „túléld” a napot.
Este mikor végre, remélhetőleg időben az ágyba kerülsz, az idegrendszered alig várja, hogy az egésznapos feszülés után végre átválthasson a paraszimpatikus működésbe.
Ezt folyamatot mindenki ismeri és tapasztalja nap, mint nap, legfeljebb nem tudja nevén nevezni.
De van a tudattalan feszülésnek egy másik folyamata is, ami legalább ennyire gyakori: a stresszhelyzetek tudatos kontrollálása, uralása, elfojtása.
Amikor ezen a bizonyos reggelen, úgy döntesz, hogy
„nem érdekel, neked senki ne mondja meg, hogy mikor fejezed be a projekt értékelő riportot, a lényeg, hogy meglegyen, majd felkelsz inkább 5-kor, holnap úgyis nagyon későn jössz haza, így legalább megfőzöl előre, de most akkor is elmész még egy kört futni és megcsinálod az edzés körödet a kondi teremben”,az idegrendszered mindvégig készenlétben áll.
Mint, mikor egyszerre nyomod a féket és a gázt és csak pörög a motor.
Gondold végig, hogy a hét hány napján tartod a tested ebben a „stand by” állapotban, vagy rosszabb esetben mióta vagy már ebbe beleragadva?
Nagyon sokáig elműködik így a testünk, sőt azt is kijelenthetjük, hogy a jelen életritmusunk és életmódunk mellett enélkül az
„ üzemmód” nélkül, sokkal gyorsabban kiégnénk és megbetegednénk. De ahhoz, hogy fenntartsunk egy hosszabb, egészségesebb állapotot elengedhetetlen, hogy megtanuljuk a valódi pihenést és ellazulást.
Ennek egyik legegyszerűbb és bármikor használható módja a tudatos, lassú orrlégzés gyakorlása és alkalmazása.
Ha már megfigyelted, hogy a stresszesebb napokon tudod csökkenteni a légzésszámod és lassítani a pulzusod egy elnyújtott 10 perces légzőgyakorlattal, akkor ez is a napi rutin része lehet, aminek gyorsan fogod érezni a jótékony idegrendszeri hatását.
Te is abba a csoportba tartozol, aki esténként gondosan odafigyel arra, hogy teljesen kikapcsolja a számítógépét vagy az „alvó” üzemmódban hagyod?
Úgy tapasztaltam, hogy a gép esetén szinte mindenki tisztában van a rövidebb élettartammal, ha nem zárja le rendesen.
A TESTEDET HOGY MŰKÖDTETED?
Szerző: Hriczu Anita | febr 4, 2026 | Blog
Mikor megszületünk mindenki azt várja felsírunk-e, veszünk-e egy jó nagy levegőt életünkben először önállóan?
Onnantól kezdve nem kérdés, hogy, amíg élünk lélegzünk!
De mi alakítja ki a légzésmintánkat? Mitől válik az egyik ember az évtizedek során szájlégzővé, míg a másik orrlégző? Miért veszi inkább a mellkasába a levegőt valaki, úgy hogy észrevétlenül kicsit még a vállát is felhúzza, míg a másik folyton a hasába lélegzik? Mi miatt lélegzik valaki max. hatszor percenként, míg a másik akár közel harmincszor is?
Észrevetted már magadon, ha feszültebb vagy, sok a stressz jobban kapkodod a levegőt és még inkább kifáradsz?
A légzés leginkább akkor válik láthatóvá, amikor nem működik jól. Ez az első pillanat, amikor észreveszed, szinte megfigyeled, hogyan lélegzel. Pedig annak ellenére, hogy automatizmus, egyben egy tanult minta is.
Gondold végig mi történik, ha sok a szorongás és a stressz az életedben?!
A tested folyamatos, bár nem tudatosan irányított feszülésben van. Merevebb a nyakad, felhúzod a vállad, kicsit feszesebb a hasad, van, hogy észrevétlen ökölbe szorul a kezed. A tested , azon belül is az idegrendszered, a hormonjaid mind azon dolgoznak, hogy biztonságban érezd magad. Ez az idegrendszerünk szimpatikus működése, vagyis az „üss vagy fuss” mód, ami vészhelyzet esetén megóv, hisz gyorsan aktiválja az összes rendelkezésedre álló erőforrásod.
Ugyanakkor ez azzal is jár, hogy megváltozik a légzésmintád. A ritmus, a hossz, a gyakoriság, a hová és a hogyan ?
Ha ez a feszültség és feszülés már régóta tart, az idegrendszered ezt fogadja el, ezt adaptálja, ez lesz a te tanult légzési mintád.Ugyanakkor fontos, hogy a tested biztonságban érezze magát, mert csak ekkor tudod a korábbi mintát felülírni, megváltoztatni. Ha az idegrendszered biztonságba érzi a tested, nyugalomban vagy, a légzésed is megváltozik.
Csak figyeld meg, hogy nálad melyik minta a gyakoribb?
Szerző: Hriczu Anita | jan 29, 2026 | Blog
Úgy alakult, hogy decemberben egymás után olvastam ki Dr. Jeffrey Rediger: Teljes gyógyulás és Kara Stenley: Szemben a fájdalommal című könyvét. Feltűnő, hogy bár más jelenségeket vizsgálnak, nagyon hasonló mintára mutatnak rá. A teljes gyógyulás vagy a fájdalom elviselése a legtöbb esetben nem pusztán egyéni teljesítmény, hanem egy kapcsolati folyamat eredménye is. Mélyen megérintett Kara és Simon története és az a szimbiózis, ahogy hosszú ideje együtt viselik Simon fájdalmát. Számos pontján éreztem a történetükben és a Kara által felkutatott szakmai anyagokban ugyanazt a vonalat megjelenni, ami Dr.Redigernél is hangsúlyos volt. A testünk akkor kezd igazán gyógyulni, ha az idegrendszer nem érzi magát egyedül a világban.
(Mindkét könyvről írtam korábban részletes ismertetőt, amik itt és a blogon is olvashatóak.https://hriczuanita.hu/blog/)
Rediger a spontán remissziók hátterét kutatva azt találta, hogy a gyógyulások nem elszigetelt csodák, hanem az életmód és gondolkozásmintákban bekövetkező következetes változásokhoz kötődnek. Ezek egyik közös eleme a kapcsolódás: a családhoz, közösséghez, hithez vagy az élet értelemhez való visszatalálás. A gyógyulás nem ott kezdődik, ahol „mindent jól csinálunk”, hanem amikor egyrészt rátalálunk a célunkra, valódi önmagunkra majd újra aktív részesei leszünk az életnek és kapcsolódunk más emberekhez. A test biológiája , különös tekintettel a testünket szinte teljesen behálózó bolygóideg is ehhez alkalmazkodik. Az idegrendszer, az immunrendszer és a hormonális rendszer is másképp működik, ha az ember biztonságban, szeretetben érzi magát másokkal. A könyv rengeteg témába vágó kutatás eredményét dokumentálja.
Kara Stanley a krónikus fájdalom oldaláról közelíti meg tkp. ugyanezt. A fájdalom a férje számára nem pusztán idegrendszeri inger, hanem kapcsolati tapasztalat is. Az izoláció, a meg nem értettség és az önhibáztatás felerősíti a fájdalmat, míg a megtartó jelenlét és elfogadása annak, ami van – akkor is, ha a fájdalom nem szűnik meg – csökkenti annak uralmát az ember élete felett. A fájdalom elviselhetetlenné válása sok esetben nem a tünetek súlyosságán, hanem a kapcsolatok hiányán is múlik. A „MEGBIRKÓZUNK A FÁJDALOMMAL” Kara és Simon közös projektje, még akkor is, ha a fizika fájdalmat csak Simon érzékeli.
De ugyanerről olvastam anno a Kék Zónákról szóló kutatások kapcsán is, ahol a hosszú élet elsősorban nem az egyéni egészségstratégiákból fakad. Ezekben a közösségekben az emberek nem egyedül, magányosan öregszenek, hanem szoros családi, baráti és közösségi hálókban élnek. A kapcsolatok nem kiegészítik az egészséges életmódot, hanem alapját képezik annak. A hosszú élet ezekben a zónákban nem cél, hanem következmény.
Vagyis a jóllét, a gyógyulás, a túlélés vagy a fájdalom elviselésének képessége nem személyiségfüggő, nem hitrendszer kérdése, és nem a kivételes emberek sajátja. A kutatások eredményei alapján inkább úgy tűnik, hogy az idegrendszerünk és a testünk kapcsolódásra van tervezve.
De ha visszagondolunk, a COVID–19 is ezt a mintát erősítette meg drámai módon. A bezártság és a betegség nem azonos módon érintette az embereket. Akik körül megtartó közeg, család vagy közösség volt, nemcsak lelkileg, hanem fizikailag is nagyobb teherbírást mutattak a bezárkózás idején. Ugyanakkor, mások számára ez a járvány nemcsak egészségügyi krízis volt, hanem kapcsolati próbatétel is.
Dr. Redigernél olvastam egy, a Heart c. nemzetközi szaklapban megjelent kutatást, ami több, mint 180 ezer ember adatait elemezte. A kutatók úgy találták, hogy a magány és a társas izoláció a szívroham kockázatának 29%-os, míg a stroke veszélyének 32%-os emelkedésével hozható összefüggésbe. És ezek a 10 évvel ezelőtti számok.
Vajon ha körbenézünk, akár a szűk környezetünkben, úgy látjuk hogy erősödtek a kapcsolataink az eltelt évtizedben? Bizalommal és törődéssel fordulunk egymás felé, szedjük rendesen a „szeretetorvosságot”?
A két könyv igazából nem újdonságot hozott, hanem elképesztően megerősítette, amit tudunk és talán tapasztaltunk is már, ha bajban voltunk. De két nagyon szélsőséges esetben -a „csodáknak” tartott spontán remissziók és az évtizedek óta tartó krónikus fájdalom-mutatta meg, hogy nem egyszeri és megismételhetetlen kivételekről beszélünk, hanem nagyon komoly lehetőségről, ami mindenki számára elérhető.
Mi lenne, ha nem várnánk meg, amikor ez már a túlélésünkről szól?
Szerző: Hriczu Anita | jan 28, 2026 | Blog
„Nem mindent tudunk megváltoztatni amivel szembenézünk, de semmit sem változtathatunk meg, míg szembe nem nézünk vele.” (James Baldwin)
A könyv egy Kanadában élő házaspár valós története. A férj, Simon 2008-ban egy rosszul rögzített állványról az alatta lévő kőhalomra zuhant és emiatt katasztrofális agy és gerincvelő sérülést szenvedett. Az ekkor 39 éves Simon kerekesszékbe kényszerült, amivel az elkövetkező 10 évben úgy-ahogy megküzdött, szemben a baleset 3. hónapjától jelentkező fájdalommal. Ezek „az áramütések, villámcsapások és a görcsök” mind a gerinc sérülések alatti ( deréktől lefelé) területen jelentkeztek, vagyis ott ahol valójában semmit sem érzett és mozogni sem tudott. A napjai nagy részét 5-ös 7-es fájdalom szinten töltötte, a „villámcsapásszerű fájdalom” ereje bőven meghaladta a 10-es skálát.
A könyvben Kara a baleset utáni 10. évben kezdődő és hat évig tartó adat -és információgyűjtést két évbe sűrítve írja meg. Az volt a konkrét céljuk, hogy jobban megértsék az „un. élő fájdalmat” ami tönkreteszi a mindennapokat, amelynek a léptéke túlmutat a kórházak a laborok és a tudományos kutatások keretein és korlátain.Tapasztalataik szerint ugyanis, „ha úgy érzünk folyamatos fájdalmat, hogy nincs egyértelműen meghatározható oka, az emberek gyanakodni kezdenek. Az orvosok, az egészségbiztosítók, a munkáltatók, családtagok, barátok mind kételkedni kezdenek e rejtélyes fájdalom valódiságában”.
Hisz jogos mindezt a fantom végtagok fájdalmához hasonlítani.Mindez pedig odavezet, hogy a fájdalmat érző ember is kételkedni kezd a saját érzéseiben.
„Azt a fajta fájdalmat, ami Simonnak a gerinc – és gerincvelő sérülése után kialakult az orvosok intraktábilisnak vagyis kezelhetetlennek nevezik, valószínűleg azért mert valamivel kevésbé pesszimistán hangzik, mint a gyógyíthatatlan.”A fájdalomtól szenvedők viszont bármit megtennének, hogy legalább egy kis bizonyosságot visszanyerjenek és minél nagyobb az elviselt fájdalom, annál jobban vágynak valami stabilitásra.
Kara és Simon is ezért kezd bele az „MEGBIRKÓZUNK A FÁJDALOMMAL” elnevezésű projektjükbe. Keresik, kutatják a módját, ahogy ezzel a folytonosan jelen lévő érzéssel együtt is értelmesen tudják élni az életüket. A zene és a légzésterápia, a kreatív tevékenységek éppúgy jelen vannak az életükben, mint az, ahogy Kara minden létező szakmai információt beszerez, sőt részt vesz a Nemzetközi Fájdalomtudományi Társaság neuropátiásfájdalom-konferenciáján Angliában.
A világgon nagyjából minden ötödik ember küzd valamiféle krónikus fájdalommal napi szinten. A WHO kimutatás szerint több mint két évtizede a derékfájdalom a mozgásszervi panaszok fő okozója. Az orvosképzésben mégsem tulajdonítanak nagy jelentőséget a fájdalomnak, pusztán mint a betegségek „mellékterméke” jelenik meg. Ezáltal egyetlen tünetté egyszerűsödik és nem tud megjelenni, mint saját jogon is különálló betegség* .
Az emberi szenvedés jelentős része, -mint Simon Paradis krónikus fájdalma is- nem krízis, nem rendellenesség és nem „megoldandó probléma”, hanem egy köztes állapot, amelyben az élet már megváltozott, de még nem rendeződött újra. Ezekben az állapotokban az emberek sokszor attól szenvednek a legjobban, mert megrekednek egy iránytalan térben, ahol nincs narratíva, nincs időhorizont és nincs biztos kapaszkodó sem.Ebben a szakadékban a valódi segítséget sokszor az jelenti, hogy valaki jelen marad, és ezzel a jelenléttel lassan lakhatóvá teszi a szenvedő fél számára azt a teret, amelyben sokáig csak a zuhanást éli meg. Ez nem a fájdalom eltüntetését jelenti, hanem azt, hogy keretet kap: nyelvet, ritmust, kapcsolatot, emberi méltóságot. Ahogy a Kara Stanley–Simon Paradis történetben is látható, nem hidat építenek a szakadék fölé, hanem berendezik az alját: szabályozzák az időt, megosztják a terheket, dialógussá alakítják azt, ami izolálna, és elfogadják, hogy nem minden szenvedésnek van értelme, de attól még élhető lehet.
Ezekre a helyzetek, állapotok nem univerzálisak, nem standardizálhatók, és nem illeszkednek a megoldáscentrikus gondolkodásba. A hétköznapi, hosszan elnyúló szenvedések ráadásul nem mindig látványosak: nem törik meg drámaian a működést, nem generálnak hőstörténeteket, és kényelmetlen kérdéseket tesznek fel a kontrollról, a fejlődésről és az autonómiáról. Ezért kerülnek inkább az irodalom, a személyes történetek és a csendes beszélgetések tereibe, nem a mainstream diskurzus középpontjába.
A jelenlét, mint segítség konkrét helyzetekben válik igazán láthatóvá: amikor pl. valaki már nem sürgeti a gyógyulást egy krónikus beteg mellett vagy, mint jelen esetben, elfogadja a fájdalom „vanságát” és nem a miértekre keresi a továbbiakban a választ.Ezekben a helyzetekben a tértartás nem passzivitás, hanem aktív figyelem, annak közös elviselése, hogy nincs válasz. A jelenlét ilyenkor nem kötelességből, hanem választásból fakad.
És ahogy a könyv végére kiderül a szenvedés csökkenése gyakran nem a fájdalom megszűnésével, hanem a változás – bármilyen kicsi változás – visszatérésével kezdődik. És ezt sokszor nem egy új megoldás indítja el, hanem a másik ember jelenléte.
* A könyv írásának ideje alatt jelent meg a BNO 11. kiadása, amibe már belekerült a krónikus fájdalom, mint önálló diagnosztikai kategória. Ez már lehetővé teszi , hogy a világ fájdalom kutatói ugyanazt az osztályozást használják, ami segíti a közös munkát és hosszú távon talán lehetőséget jelen arra , hogy ez a téma külön fejezetként is megjelenjen az orvosképzésben.
Szerző: Hriczu Anita | jan 28, 2026 | Blog
A modern orvostudomány eredendően egy olyan szemléletből nőtt ki, ami a test betegségét egy megjavítandó hibaként kezelte. Ez a megközelítés rendkívül sikeres volt az akut betegségek, fertőzések és sürgős állapotok kezelésében, ezért aztán a rendszer a mérhető, ismételhető és objektíven ellenőrizhető eljárások mentén működőképes a mai napig.
Az elme és a lélek hatásai ezzel szemben nehezen standardizálhatók: nem lehet őket egyszerűen „adagolni”, leválasztani az egyén történetéről, hitéről, kapcsolatairól és identitásáról. Emiatt ezek a tényezők a közel múltig zavaró, tudománytalan elemekként jelentek meg a gyógyításban.
Azt még a hagyományaihoz ragaszkodó nyugati orvostudomány is elfogadja hogy a stressz szintünk és a gondolati mintázataink hatással lehetnek a testi egészségünkre, azonban a jelenlegi bizonyítási eszköztár nehezen tud még ezzel mit kezdeni. A traumáink objektív „megmérése” még várat magára.
Az orvostudomány standardjai olyan jelenségekre lettek kitalálva, amelyek kívülről beavatkozva, kontrollált módon vizsgálhatók, míg a belső állapotok – mint a remény, a hit, a biztonságérzet vagy az élet értelmének megélése – nem választhatóak le az ember egészéről. A placebohatás létezése ma már megkérdőjelezhetetlen, mégis sokáig inkább elhallgatták, mert nem illett bele abba a narratívába, amelyben a gyógyulás kizárólag külső beavatkozások eredménye.
Ehhez társul egy mély szakmai és etikai félelem is. Az orvostársadalom joggal tart attól, hogy az elme és lélek szerepének hangsúlyozása teret adhat az áltudománynak, a kuruzslásnak vagy annak az embertelen üzenetnek, hogy a beteg maga tehet a betegségéről, ha nem gyógyul meg. A biztonság kedvéért ezért sokszor inkább teljesen elutasítják ezt a dimenziót, ahelyett hogy árnyaltan, felelősen integrálnák. Így azonban a gyógyulás egyik valódi eleme kívül marad a hivatalos kereteken.
Mindezt tovább nehezíti az is, hogy a „lélek” fogalma történelmileg összekapcsolódott a vallással és a misztikával, amitől a tudomány hosszú ideig tudatosan elhatárolódott. Bár ma már a neurobiológia, az immunológia és a stresszkutatás is ugyanezeket a jelenségeket írja le más nyelven, de a reflexszerű ellenállás még él. Ennek mélyén gyakran az a kimondatlan félelem húzódik meg, hogy ha a gyógyulás nem teljesen kontrollálható, az orvos szerepe is átalakul: mindenható problémamegoldóból kísérővé, támogatóvá válik.
A változás ezért nem látványos áttörésekben történik, hanem lassú elmozdulásokban. Egyre több orvos és kutató próbálja belülről tágítani a kereteket, nem a hagyományos orvoslás ellenében, hanem annak kiegészítéseként. A valódi kérdés végső soron nem az, hogy az elme és a lélek „meggyógyítja-e” a testet, hanem hogy milyen feltételek mellett tud a szervezet hozzáférni a saját gyógyító folyamataihoz. Ez a kérdés pedig nem misztikus, hanem mélyen emberi.
Dr. Jeffrey Rediger egyike azoknak, akik 17 kutatással és adatgyűjtéssel töltött év után megpróbálnak ezen a korábban rögzült szemléleten kicsit puhítani. A 2025 decemberében magyarul is megjelent könyvében bemutat számos valós, orvosilag is teljesen dokumentált olyan gyógyulás történetet, amelyek az úgynevezett „csoda” kategóriájába tartoznak. Ezek többnyire olyan spontán remissziók, amire ma még nincs az orvostudománynak kész magyarázata.Ugyanakkor ezek a túlélők a viselkedésükben és a gondolkodásmódjukban egyfajta „közös mintázatot mutatnak”, valamit, amit mások is felhasználhatnak a gyógyulásuk vagy az egészségük megőrzése érdekében. Ugyanakkor nem rejti véka alá azt sem, hogy minden eset rengeteg területet ölel fel és számos új kérdést vet fel.
„A spontán remissziók kutatása még épp csak elkezdődött, ezért nem áll a rendelkezésünkre a megoldás!”
De véleménye szerint „az orvoslás új modelljének alapja, amit gyógyítanunk kell: az immunrendszer, a táplálkozás , a stresszválasz és az önkép, a valódi identitásunk felfedezése lesz.”
Egy új idegpálya kialakításához kb.45 napra van szükség, és ha valaki belevág ebbe, akkor az jó ha rendesen felkészül rá.Számos eset bemutatásával igazolja, hogy a testünk fantasztikus öngyógyító képességgel rendelkezik , de ehhez támogatnunk kell a testet az elmebeli folyamatainkkal is. Mi az amit el kell fogadnunk magunkból, mi az amit meg kell változtatnunk, hogy spontán módon elinduljon a gyógyulás. Az itt bemutatott túlélők mind megértették, hogy egyszer majd minden véget ér, viszont addig a leghitelesebb, legjobb és legteljesebb életet szeretnék élni. Ehhez pedig felkutatták és végrehajtották mindazokat a mélyről jövő és szükséges változtatásokat, amelyek ebben segítették őket és olyan határozottan ragaszkodtak ezekhez a változásokhoz, amennyire csak erejükből telt.
A cél ahogy a könyvben is elhangzik nem feltétlenül azt hogy tökéletes megoldásra találjunk hanem hogy egyre jobb kérdéseket tegyünk föl.
„Mielőtt meggyógyítanál valakit, kérdezd meg tőle hajlandó-e lemondani mindarról, ami megbetegítette?” (Hippokratesz)
Szerző: Hriczu Anita | nov 27, 2025 | Blog
Az elmúlt években bőségesen volt alkalmam megfigyelni, különösen 4-14 éves gyerekek körében, hogy milyen az, amikor sikerül ellazulnia a testnek és már nem a szimpatikus idegrendszer foglya valaki.
Mióta a légzéstréningeket tartok, arra igyekszem mindenkit rávenni, hogy amíg gyakorolunk, tényleg próbáljon meg minden mást elfelejteni, kizárólag a saját légzésére és arra figyeljen, hogy hagyja minél jobban ellazulni a testét. Amilyen egyszerűnek hangzik, legalább annyira nehéz sokaknak még csak a relaxáció közelébe kerülni is.
De vajon miért tartanak bennünket fogva saját görcseink és egyáltalán hogy függ össze a testi görcs a mentális relaxációval?
A tapasztalataim ugyanis a gyerekek és a felnőttek esetében is arról győztek meg, hogy ez a belépő a jó légzéshez.
Az idegrendszer biológiája egyszerű: minden gondolat idegi aktivitás és minden idegi aktivitás jeleket küld az izmokhoz. Ha a gondolat veszélyt érzékel, a test automatikusan összehúzódik és tkp. állandó mikrofeszülés alatt van.
Lehet ez állkapocs szorítás, a medencefenék aktivitása, a vállöv önkéntelen felhúzása, a rekeszizom vagy a hasfal tartása, a nyelv leszorítása vagy hátrahúzása vagy akár a szem körüli izmok tónusfokozódása. Mindezeknek nem fizikai oka van és a legtöbbeknek még csak fel sem tűnik.
Ha akár csak egyetlen gondolatod is a „Nem vagyok elég jó… gyorsabban kellene… mi lesz, ha nem sikerül…nem tudom megcsinálni”-témájában kavarog, a tested szimpatikus aktivitásba vált.
Ez pedig izomtónusnövekedést, belső szorongást, légzésvisszatartást okoz.
Amikor a gondolat “beragad”, vagyis ugyan akörül a téma körül kering ,a neuromuszkuláris mintázat folyamatosan aktiválódik. Ilyenkor a tested úgy viselkedik, mintha menekülnie vagy támadnia kellene. Vagyis a gondolkodás folyamatos izomtónust generál, nem engedi az izmokat elernyedni.
Ezért annyira fontos, hogy hosszan és lassan fújd ki a levegőt, lassítsd a légzésed, hogy lazítsd a tested, szabadítsd ki végre a görcsösbe ragadt állapotából.A megfeszült izom sokkal kevésbé képes visszajelzést küldeni, gyengébb a test tudatosság, kevésbé optimális a működés.
Amikor viszont megszűnik benned a védekezés, -mert a váll felhúzása, a torokzár, a medencefenék-feszülés, rekeszizom görcs mind a védekezés részei- szóval mikor ezek elengednek, mélyül a légzés.
Mivel azonban már megszűnt a testi görcs, nem szorítod a hasfalat, hagyod tágulni a hasat és a tüdőt, jóval több levegőt leszel képes beszívni és a kifújás is sokkal erőteljesebb, hosszabb és mélyebb lesz.Nem préseled, hanem hagyod valóban kiáramlani a levegőt.
Ebben az ellazult állapotban a légzés már magától lassul, és ez a relaxált állapot az idegrendszer optimális működési zónája. Tisztább a figyelem, stabilabb a fókusz és hosszabb ideig tartható fenn a teljesítmény.
Csak ebben az állapotban tudod megtapasztalni, hogy nem ott vannak a tested határai, ahol először gondoltad és hogy sokkal több mindenre vagy képes, ha nem a feszüléseid határain belülre korlátozod magad. De bármennyire érthető ez és egyszerűnek tűnik, mégsem megy egyből, mert vélhetően sok évtizede egy másik állapotba vagy beleragadva.
