Szerző: Hriczu Anita | jan 28, 2026 | Blog
„Nem mindent tudunk megváltoztatni amivel szembenézünk, de semmit sem változtathatunk meg, míg szembe nem nézünk vele.” (James Baldwin)
A könyv egy Kanadában élő házaspár valós története. A férj, Simon 2008-ban egy rosszul rögzített állványról az alatta lévő kőhalomra zuhant és emiatt katasztrofális agy és gerincvelő sérülést szenvedett. Az ekkor 39 éves Simon kerekesszékbe kényszerült, amivel az elkövetkező 10 évben úgy-ahogy megküzdött, szemben a baleset 3. hónapjától jelentkező fájdalommal. Ezek „az áramütések, villámcsapások és a görcsök” mind a gerinc sérülések alatti ( deréktől lefelé) területen jelentkeztek, vagyis ott ahol valójában semmit sem érzett és mozogni sem tudott. A napjai nagy részét 5-ös 7-es fájdalom szinten töltötte, a „villámcsapásszerű fájdalom” ereje bőven meghaladta a 10-es skálát.
A könyvben Kara a baleset utáni 10. évben kezdődő és hat évig tartó adat -és információgyűjtést két évbe sűrítve írja meg. Az volt a konkrét céljuk, hogy jobban megértsék az „un. élő fájdalmat” ami tönkreteszi a mindennapokat, amelynek a léptéke túlmutat a kórházak a laborok és a tudományos kutatások keretein és korlátain.Tapasztalataik szerint ugyanis, „ha úgy érzünk folyamatos fájdalmat, hogy nincs egyértelműen meghatározható oka, az emberek gyanakodni kezdenek. Az orvosok, az egészségbiztosítók, a munkáltatók, családtagok, barátok mind kételkedni kezdenek e rejtélyes fájdalom valódiságában”.
Hisz jogos mindezt a fantom végtagok fájdalmához hasonlítani.Mindez pedig odavezet, hogy a fájdalmat érző ember is kételkedni kezd a saját érzéseiben.
„Azt a fajta fájdalmat, ami Simonnak a gerinc – és gerincvelő sérülése után kialakult az orvosok intraktábilisnak vagyis kezelhetetlennek nevezik, valószínűleg azért mert valamivel kevésbé pesszimistán hangzik, mint a gyógyíthatatlan.”A fájdalomtól szenvedők viszont bármit megtennének, hogy legalább egy kis bizonyosságot visszanyerjenek és minél nagyobb az elviselt fájdalom, annál jobban vágynak valami stabilitásra.
Kara és Simon is ezért kezd bele az „MEGBIRKÓZUNK A FÁJDALOMMAL” elnevezésű projektjükbe. Keresik, kutatják a módját, ahogy ezzel a folytonosan jelen lévő érzéssel együtt is értelmesen tudják élni az életüket. A zene és a légzésterápia, a kreatív tevékenységek éppúgy jelen vannak az életükben, mint az, ahogy Kara minden létező szakmai információt beszerez, sőt részt vesz a Nemzetközi Fájdalomtudományi Társaság neuropátiásfájdalom-konferenciáján Angliában.
A világgon nagyjából minden ötödik ember küzd valamiféle krónikus fájdalommal napi szinten. A WHO kimutatás szerint több mint két évtizede a derékfájdalom a mozgásszervi panaszok fő okozója. Az orvosképzésben mégsem tulajdonítanak nagy jelentőséget a fájdalomnak, pusztán mint a betegségek „mellékterméke” jelenik meg. Ezáltal egyetlen tünetté egyszerűsödik és nem tud megjelenni, mint saját jogon is különálló betegség* .
Az emberi szenvedés jelentős része, -mint Simon Paradis krónikus fájdalma is- nem krízis, nem rendellenesség és nem „megoldandó probléma”, hanem egy köztes állapot, amelyben az élet már megváltozott, de még nem rendeződött újra. Ezekben az állapotokban az emberek sokszor attól szenvednek a legjobban, mert megrekednek egy iránytalan térben, ahol nincs narratíva, nincs időhorizont és nincs biztos kapaszkodó sem.Ebben a szakadékban a valódi segítséget sokszor az jelenti, hogy valaki jelen marad, és ezzel a jelenléttel lassan lakhatóvá teszi a szenvedő fél számára azt a teret, amelyben sokáig csak a zuhanást éli meg. Ez nem a fájdalom eltüntetését jelenti, hanem azt, hogy keretet kap: nyelvet, ritmust, kapcsolatot, emberi méltóságot. Ahogy a Kara Stanley–Simon Paradis történetben is látható, nem hidat építenek a szakadék fölé, hanem berendezik az alját: szabályozzák az időt, megosztják a terheket, dialógussá alakítják azt, ami izolálna, és elfogadják, hogy nem minden szenvedésnek van értelme, de attól még élhető lehet.
Ezekre a helyzetek, állapotok nem univerzálisak, nem standardizálhatók, és nem illeszkednek a megoldáscentrikus gondolkodásba. A hétköznapi, hosszan elnyúló szenvedések ráadásul nem mindig látványosak: nem törik meg drámaian a működést, nem generálnak hőstörténeteket, és kényelmetlen kérdéseket tesznek fel a kontrollról, a fejlődésről és az autonómiáról. Ezért kerülnek inkább az irodalom, a személyes történetek és a csendes beszélgetések tereibe, nem a mainstream diskurzus középpontjába.
A jelenlét, mint segítség konkrét helyzetekben válik igazán láthatóvá: amikor pl. valaki már nem sürgeti a gyógyulást egy krónikus beteg mellett vagy, mint jelen esetben, elfogadja a fájdalom „vanságát” és nem a miértekre keresi a továbbiakban a választ.Ezekben a helyzetekben a tértartás nem passzivitás, hanem aktív figyelem, annak közös elviselése, hogy nincs válasz. A jelenlét ilyenkor nem kötelességből, hanem választásból fakad.
És ahogy a könyv végére kiderül a szenvedés csökkenése gyakran nem a fájdalom megszűnésével, hanem a változás – bármilyen kicsi változás – visszatérésével kezdődik. És ezt sokszor nem egy új megoldás indítja el, hanem a másik ember jelenléte.
* A könyv írásának ideje alatt jelent meg a BNO 11. kiadása, amibe már belekerült a krónikus fájdalom, mint önálló diagnosztikai kategória. Ez már lehetővé teszi , hogy a világ fájdalom kutatói ugyanazt az osztályozást használják, ami segíti a közös munkát és hosszú távon talán lehetőséget jelen arra , hogy ez a téma külön fejezetként is megjelenjen az orvosképzésben.
Szerző: Hriczu Anita | jan 28, 2026 | Blog
A modern orvostudomány eredendően egy olyan szemléletből nőtt ki, ami a test betegségét egy megjavítandó hibaként kezelte. Ez a megközelítés rendkívül sikeres volt az akut betegségek, fertőzések és sürgős állapotok kezelésében, ezért aztán a rendszer a mérhető, ismételhető és objektíven ellenőrizhető eljárások mentén működőképes a mai napig.
Az elme és a lélek hatásai ezzel szemben nehezen standardizálhatók: nem lehet őket egyszerűen „adagolni”, leválasztani az egyén történetéről, hitéről, kapcsolatairól és identitásáról. Emiatt ezek a tényezők a közel múltig zavaró, tudománytalan elemekként jelentek meg a gyógyításban.
Azt még a hagyományaihoz ragaszkodó nyugati orvostudomány is elfogadja hogy a stressz szintünk és a gondolati mintázataink hatással lehetnek a testi egészségünkre, azonban a jelenlegi bizonyítási eszköztár nehezen tud még ezzel mit kezdeni. A traumáink objektív „megmérése” még várat magára.
Az orvostudomány standardjai olyan jelenségekre lettek kitalálva, amelyek kívülről beavatkozva, kontrollált módon vizsgálhatók, míg a belső állapotok – mint a remény, a hit, a biztonságérzet vagy az élet értelmének megélése – nem választhatóak le az ember egészéről. A placebohatás létezése ma már megkérdőjelezhetetlen, mégis sokáig inkább elhallgatták, mert nem illett bele abba a narratívába, amelyben a gyógyulás kizárólag külső beavatkozások eredménye.
Ehhez társul egy mély szakmai és etikai félelem is. Az orvostársadalom joggal tart attól, hogy az elme és lélek szerepének hangsúlyozása teret adhat az áltudománynak, a kuruzslásnak vagy annak az embertelen üzenetnek, hogy a beteg maga tehet a betegségéről, ha nem gyógyul meg. A biztonság kedvéért ezért sokszor inkább teljesen elutasítják ezt a dimenziót, ahelyett hogy árnyaltan, felelősen integrálnák. Így azonban a gyógyulás egyik valódi eleme kívül marad a hivatalos kereteken.
Mindezt tovább nehezíti az is, hogy a „lélek” fogalma történelmileg összekapcsolódott a vallással és a misztikával, amitől a tudomány hosszú ideig tudatosan elhatárolódott. Bár ma már a neurobiológia, az immunológia és a stresszkutatás is ugyanezeket a jelenségeket írja le más nyelven, de a reflexszerű ellenállás még él. Ennek mélyén gyakran az a kimondatlan félelem húzódik meg, hogy ha a gyógyulás nem teljesen kontrollálható, az orvos szerepe is átalakul: mindenható problémamegoldóból kísérővé, támogatóvá válik.
A változás ezért nem látványos áttörésekben történik, hanem lassú elmozdulásokban. Egyre több orvos és kutató próbálja belülről tágítani a kereteket, nem a hagyományos orvoslás ellenében, hanem annak kiegészítéseként. A valódi kérdés végső soron nem az, hogy az elme és a lélek „meggyógyítja-e” a testet, hanem hogy milyen feltételek mellett tud a szervezet hozzáférni a saját gyógyító folyamataihoz. Ez a kérdés pedig nem misztikus, hanem mélyen emberi.
Dr. Jeffrey Rediger egyike azoknak, akik 17 kutatással és adatgyűjtéssel töltött év után megpróbálnak ezen a korábban rögzült szemléleten kicsit puhítani. A 2025 decemberében magyarul is megjelent könyvében bemutat számos valós, orvosilag is teljesen dokumentált olyan gyógyulás történetet, amelyek az úgynevezett „csoda” kategóriájába tartoznak. Ezek többnyire olyan spontán remissziók, amire ma még nincs az orvostudománynak kész magyarázata.Ugyanakkor ezek a túlélők a viselkedésükben és a gondolkodásmódjukban egyfajta „közös mintázatot mutatnak”, valamit, amit mások is felhasználhatnak a gyógyulásuk vagy az egészségük megőrzése érdekében. Ugyanakkor nem rejti véka alá azt sem, hogy minden eset rengeteg területet ölel fel és számos új kérdést vet fel.
„A spontán remissziók kutatása még épp csak elkezdődött, ezért nem áll a rendelkezésünkre a megoldás!”
De véleménye szerint „az orvoslás új modelljének alapja, amit gyógyítanunk kell: az immunrendszer, a táplálkozás , a stresszválasz és az önkép, a valódi identitásunk felfedezése lesz.”
Egy új idegpálya kialakításához kb.45 napra van szükség, és ha valaki belevág ebbe, akkor az jó ha rendesen felkészül rá.Számos eset bemutatásával igazolja, hogy a testünk fantasztikus öngyógyító képességgel rendelkezik , de ehhez támogatnunk kell a testet az elmebeli folyamatainkkal is. Mi az amit el kell fogadnunk magunkból, mi az amit meg kell változtatnunk, hogy spontán módon elinduljon a gyógyulás. Az itt bemutatott túlélők mind megértették, hogy egyszer majd minden véget ér, viszont addig a leghitelesebb, legjobb és legteljesebb életet szeretnék élni. Ehhez pedig felkutatták és végrehajtották mindazokat a mélyről jövő és szükséges változtatásokat, amelyek ebben segítették őket és olyan határozottan ragaszkodtak ezekhez a változásokhoz, amennyire csak erejükből telt.
A cél ahogy a könyvben is elhangzik nem feltétlenül azt hogy tökéletes megoldásra találjunk hanem hogy egyre jobb kérdéseket tegyünk föl.
„Mielőtt meggyógyítanál valakit, kérdezd meg tőle hajlandó-e lemondani mindarról, ami megbetegítette?” (Hippokratesz)
Szerző: Hriczu Anita | nov 27, 2025 | Blog
Az elmúlt években bőségesen volt alkalmam megfigyelni, különösen 4-14 éves gyerekek körében, hogy milyen az, amikor sikerül ellazulnia a testnek és már nem a szimpatikus idegrendszer foglya valaki.
Mióta a légzéstréningeket tartok, arra igyekszem mindenkit rávenni, hogy amíg gyakorolunk, tényleg próbáljon meg minden mást elfelejteni, kizárólag a saját légzésére és arra figyeljen, hogy hagyja minél jobban ellazulni a testét. Amilyen egyszerűnek hangzik, legalább annyira nehéz sokaknak még csak a relaxáció közelébe kerülni is.
De vajon miért tartanak bennünket fogva saját görcseink és egyáltalán hogy függ össze a testi görcs a mentális relaxációval?
A tapasztalataim ugyanis a gyerekek és a felnőttek esetében is arról győztek meg, hogy ez a belépő a jó légzéshez.
Az idegrendszer biológiája egyszerű: minden gondolat idegi aktivitás és minden idegi aktivitás jeleket küld az izmokhoz. Ha a gondolat veszélyt érzékel, a test automatikusan összehúzódik és tkp. állandó mikrofeszülés alatt van.
Lehet ez állkapocs szorítás, a medencefenék aktivitása, a vállöv önkéntelen felhúzása, a rekeszizom vagy a hasfal tartása, a nyelv leszorítása vagy hátrahúzása vagy akár a szem körüli izmok tónusfokozódása. Mindezeknek nem fizikai oka van és a legtöbbeknek még csak fel sem tűnik.
Ha akár csak egyetlen gondolatod is a „Nem vagyok elég jó… gyorsabban kellene… mi lesz, ha nem sikerül…nem tudom megcsinálni”-témájában kavarog, a tested szimpatikus aktivitásba vált.
Ez pedig izomtónusnövekedést, belső szorongást, légzésvisszatartást okoz.
Amikor a gondolat “beragad”, vagyis ugyan akörül a téma körül kering ,a neuromuszkuláris mintázat folyamatosan aktiválódik. Ilyenkor a tested úgy viselkedik, mintha menekülnie vagy támadnia kellene. Vagyis a gondolkodás folyamatos izomtónust generál, nem engedi az izmokat elernyedni.
Ezért annyira fontos, hogy hosszan és lassan fújd ki a levegőt, lassítsd a légzésed, hogy lazítsd a tested, szabadítsd ki végre a görcsösbe ragadt állapotából.A megfeszült izom sokkal kevésbé képes visszajelzést küldeni, gyengébb a test tudatosság, kevésbé optimális a működés.
Amikor viszont megszűnik benned a védekezés, -mert a váll felhúzása, a torokzár, a medencefenék-feszülés, rekeszizom görcs mind a védekezés részei- szóval mikor ezek elengednek, mélyül a légzés.
Mivel azonban már megszűnt a testi görcs, nem szorítod a hasfalat, hagyod tágulni a hasat és a tüdőt, jóval több levegőt leszel képes beszívni és a kifújás is sokkal erőteljesebb, hosszabb és mélyebb lesz.Nem préseled, hanem hagyod valóban kiáramlani a levegőt.
Ebben az ellazult állapotban a légzés már magától lassul, és ez a relaxált állapot az idegrendszer optimális működési zónája. Tisztább a figyelem, stabilabb a fókusz és hosszabb ideig tartható fenn a teljesítmény.
Csak ebben az állapotban tudod megtapasztalni, hogy nem ott vannak a tested határai, ahol először gondoltad és hogy sokkal több mindenre vagy képes, ha nem a feszüléseid határain belülre korlátozod magad. De bármennyire érthető ez és egyszerűnek tűnik, mégsem megy egyből, mert vélhetően sok évtizede egy másik állapotba vagy beleragadva.
Szerző: Hriczu Anita | okt 1, 2025 | Blog
Ha szeretnéd a tüdőkapacitásod és a teljesítményed növelni, vagy épp a stresszt kiegyensúlyozottabban kezelni az életedben, próbáld ki milyen ha
felhagysz a szájlégzéssel és megtanulsz terhelés alatt is az orrodon át lélegezni!
A légzésed mindig mindehol veled van és a rendszeres gyakorlással számos változást fogsz megtapasztalni az életedben.
Az életünk során a legnagyobb energiát a légzés révén kapjuk.Ezért is érdemes tudnod, hogy ahhoz
hogy minden sejtedhez eljusson a légzés által felvett és a vér által szállított oxigén kb.háromszor akkora mennyiségű szén-dioxidra is szükség van.
Ehhez pedig meg kell tanulnod, lassan, hosszan lélegezned, lehetőleg növelve a kilégzés idejét vagy annyira lassítani a légzést, hogy automatikusak legyenek a két légzés közt bekövetkező szünetek.
Teljes mértékig tanulható, de kétségtelenül gyakorlást igényel, hogy aztán rutinná váljon.
Ezt tudod októbertől gyakorolni akár kiscsoportos, akár egyéni-vagy páros alkalmak során.
A részeteket megtalálod a szórólapon, minden egyéb kérdések esetén írj nekem az anita@anipet.hu email címre.
Szerző: Hriczu Anita | szept 23, 2025 | Blog
A testünkben van egy olyan kommunikációs csatorna, egy un. „vándorló ideg” , ami összeköti az agyunkat szinte valamennyi szervünkkel.
Olyan mint egy ki -be kapcsoló gomb a szimpatikus és a paraszimpatikus idegrendszerünk között. Hisz e két állapot egyszerre nem működhet, vagy az egyik vagy a másik aktív éppen.
Az un. autonóm idegrendszerünk, amely minden olyan önkéntelen testi funkciót vezérel mint pl. a szívverés, a vérnyomás, az emésztés, a légzés, vagy a testhőmérséklet- ennek a két ritmikusan, egymás váltakozására épülő rendszernek az egyensúlyán alapszik.
Lásd egy korábbi blog bejegyzésben: https://hriczuanita.hu/2025/02/05/a-bolygoideg-vagus-nerve-es-a-legzes-kapcsolata/
Szimpatikus állapotban az „üss vagy fuss” funkcióval minden aktiválódik, ami ahhoz kell, hogy elég energialöket legyen a szervezetben, hogy fel tudjuk venni a harcot a veszéllyel szemben.
Paraszimpatikus állapotban viszont mindent lenyugtat és lelassít a test, hogy a veszély elmúlta után tudjunk pihenni, relaxálni, felépülni. Ebben az állapotban aktiválódik az öngyógyító képességünk és kizárólag ebben az állapotban tudunk gyógyulni is.
Számos klinikai kutatás foglalkozik a bolygóideg (vagus nerve) különböző testi folyamatokat szabályozó funkcióival mint pl. az immunválasz/gyulladás szabályozásában betöltött szerepe.
A csökkent vagális tónus, pl. az alacsony HRV- összefüggésben áll a növekvő mortalitással különböző szív- és érrendszeri kockázatok vagy pszichés betegségek esetén.
Amennyiben a vagus nerve nem látja el megfelelően a szervezet és a központi idegrendszer közti kommunikációt, „sérülések” keletkeznek a rendszerben. Ennek az egyik leggyakoribb oka, a neurotoxinokkal szennyezett bolygóideg. A nehézfémek, vírusok, baktériumok, paraziták illetve a környezeti méreganyagok a nyak két oldalán található nyirokereken szivárognak le az agyból és szisztematikusan tömítik el a nyirokcsatornákat. Emellett a stressz, az érzelmi és a fizikai traumának való kitettség is szinte mindennapi, ezért is nem mindegy, hogy mi módon tudjuk stimulálni a vagus ideget, hogy csökkentsük ezek hatását.
Ennek elsődleges eszköze magának a bolygóidegnek a stimulációja.
Még a 19.sz-ban jöttek rá a neurológusok, hogyha nyomást gyakorolnak a nyaki verőérre, azzal elmulaszthatják az epilepsziás rohamokat. Ezt ma egy bőr alá ültethető, pacemakerhez hasonló, akkumulátorral működő eszköz végzi, melyet az epilepszia mellett a depresszió, a sclerosis-multiplex és az Alzheimer kezelésében is használnak.
2012-ben egy amerikai idegsebész felfedezte, hogy a bolygóideg stimuláció jelentősen csökkenti az ízületi gyulladással járó szisztémás gyulladást és fájdalmat. Ennek nyomán jelenleg több kutatás is zajlik a figyelemzavar (ADD) és a figyelemhiányos-hiperaktivitás (ADHD), az IBS, a fejfájás és még számos gyulladásos állapot kezelésével kapcsolatosan.
Az erős vagus tónus tehát azt jelenti, hogy, hogy a bolygóideg hatékonyabban kommunikál a test szerveivel, a test és az agy is könnyebben pihen és gyorsabban regenerálódik. Emellett jobban ellenállunk a stressznek, jobban tudunk koncentrálni, javul a memóriánk és a hangulatunk. Míg gyenge vagus tónus esetén kevésbé hatékonya a szabályozás, ami erősebb gyulladáshoz és ezáltal betegségekhez vezethet.
A vagus tónusunkat a légzés során bekövetkező pulzusváltozás vizsgálatával tudjuk megmérni, amit az un. szívfrekvencia variabilitás (HRV =Heart Rate Variability) érték mutat. Egészséges állapotban a belégzéskor a tónus enyhén felgyorsul míg kilégzésnél kissé lelassul. Az EKG során ez mérhető, ez adja a HRV értékünket. De nem az számít hányat ver a szív percenként, hanem hogy a szívverések közti „rés” mennyire változatos. Minél nagyobb a be és a kilégzési pulzusunk közti különbség, annál erősebb a vagus tónusa.
Természetesen ennek erősítésére klinikai és orvosi módszerek is a rendelkezésünkre állnak, különösen, ahol már ez indokolt. Ilyen pl. az elektromos vagus stimuláció, a HRV -biofeedback tréning, az EKG-vezérelt Neurofeedback, de adott tünetek esetén a béta-blokkolók és a ACE-gátlók is segíthetnek.
De a leghatékonyabb eszköz mind közül, amire a terápiák is épülnek, az a légzés.
Minél előbb megtanulsz lassan és hosszan orron át lélegezni, majd fokozatosan tudod növelni a kilégzés hosszát, hogy majd akár szünetet is tudj tartani a kilégzés után, annál erősebb lesz a vagus tónusod és mérhetően nő a HRV-d!
De főleg a saját trendet érdemes figyelemmel követni, nem az abszolút számot. A jó HRV nem egy fix szám és a túl nagy ingadozás is jelenthet stresszt, vagy túlterhelést is.
Gyakorold és mérd meg!
A legbiztosabb az EKG, de számos okos eszköz és a pulzuspánt vagy akár a pulzoximéter is alkalmas lehet az önellenőrzésre.
Szerző: Hriczu Anita | szept 18, 2025 | Blog
Az emberi szervezetben minden mindennel összefügg és az egyik változás indítja a másikat. Szabadon dönthetünk az étrendünk, a légzésünk, a testtartásunk mikéntjéről, éppen ezért bármikor tudunk változtatni is rajta. Talán ha értjük, mi és miért történik a testünkben, hogy mi indít el csak később jelentkező tüneteket, segíthet abban, hogy a változás mellett döntsünk. Rendszeres, napi szintű befektetést igényel, hogy a rég rögzült rutinokat felszámoljuk, de hosszú távú eredményt ígér.
A jó hír, hogy csak rajtunk múlik!
Az emberi faj ősei – akárcsak a legtöbb emlős – elsősorban orron keresztül lélegeztek.
Az orr nagyobb és fejlettebb volt, mivel létfontosságú funkciókat látott el.
A formája a pedig alkalmazkodott a környezethez : a hideg, száraz klímában hosszabb és keskenyebb volt, míg a meleg–párás környezetben szélesebb és laposabb. De a koponya forma is hosszabb, megnyúltabb volt, vastagabb csontok, laposabb homlok jellemezte és a fogak jól elfértek a széles üregben.
A mezőgazdaság és a főzés elterjedésével az ember étrendje puhábbá vált, jobbára eltűntek a nyers és rostdús ételek. Kevesebb rágásra volt szükség, ami hosszú távon elindította az állkapocs méretének csökkenését, a kisebb állcsontban pedig kevesebb hely jutott a fogaknak és a szűkebb lett a szájüreg is. Ez hosszú távon a koponyaformát is legömbölyítette, vékonyabbak lettek a csontok, magasabb és meredekebb a homlok.
A szűkebb szájüreg és állkapocs légúti szűkülethez vezetett és egyre gyakrabban „rákényszerült” az ember a szájlégzésre.
Az iparosodás és azzal párhuzamosan a feldolgozott ételek tovább erősítették a problémát: a gyermekeknek egyre kevesebbet kellett rágniuk, ezért az állcsont nem fejlődött megfelelően, gyakori lett a fogtorlódás.
A szűkebb arc és állcsont miatt az orrjáratok is szűkültek, így az orrlégzés egyre nehezebbé vált, aminek az egyik leggyakoribb következmény a szájlégzés, az éjszakai horkolás és az alvási apnoe.
Ez a változás az ember esetében rendkívül gyorsan, néhány ezer év alatt lezajlott.
A legtöbb faj viszont nem élt meg ilyen étrendi „áttörést” , a ragadozók, kérődzők, rágcsálók és főemlősök esetében is megmaradt az eredeti funkcionális egyensúly a rágás, nyelés és légzés tekintetében. Egyedül az ember által háziasított fajoknál fordulhat elő kisebb változás, ami viszont nem természetes evolúciós folyamat.
A nappal nyitott száj és ezáltal kissé előretolt fej a test kompenzációs törekvése miatt egyre több gerincproblémát okoz.
Hisz optimális nyugalmi helyzetben a nyelv hegye a rágófogak mögött, a kemény szájpadhoz simulva pihen.
Ha a nyelv lent marad az alsó fogsor mögött vagy a szájfenéken, akkor az izomegyensúly felborul, mert a nyelv nem támasztja a felső állcsontot , ami miatt az arc és az állcsont fejlődése eltérhet. Ennek következménye lehet a nyitott harapás, keresztharapás, vagy akár a légút szűkülése is.
A nyelv elhelyezkedése a nyelvcsonton keresztül kihat a nyakizmokra, vagyis hosszú távon hozzájárulhat a tartáshibákhoz, akár a meglévő gerincferdülés romlásához is. Természetesen ez nem kizárólagos ok, hanem csak az egyik tényező az izomegyensúly felborulásában.
De ha már tudsz róla, meg is előzheted!
