Az egész évem a jógáról és a légzésről szólt.
Lélegeztem fél éven át 11 évesekkel, majd a szüleikkel és végül a tanáraikkal is. Kipróbáltuk céges keretek között és több baráti társaságban is, hogy kinél mi működik.
Meghirdettem egy online tréninget is a nyáron és igény volt a közös gyakorlásra. (tovább…)
Az életünk során mindannyian ugyanazt a forgatókönyvet pörgetjük. Megszületünk, megtanulunk dolgokat, átmegyünk mindenféle kalandokon, életeseményeken, küzdünk a démonainkkal. Rajtunk áll, hogy végül milyen következtetésre jutunk.
Feladjuk amiért elindultunk és áldozattá válunk vagy követjük az álmainkat és a nehéz helyzetek ellenére meghozzuk a döntést és elvállaljuk az ezzel járó felelősséget.
Tulajdonképp mindannyian a „hős útján” járjuk, amin Joseph Campbell olyan nagyszerűen végig vezet méltán világklasszissá lett könyvében.
Az hogy visszatérünk-e sikeresen teljesítve a küldetést és továbbadjuk-e a történetünket, hogy azzal másokat is elindítsunk az úton egy újabb döntés eredménye.
Mióta légzéstréninget tartok gyakori kérdés, hogy mit lehet a légzésen edzeni?
Tényszerű, hogy a légzés automatikusan zajlik, hisz születésünktől fogva a központi idegrendszer irányítja, nem kell megtanulnunk lélegezni. De pl. az énekesek, a színészek, a fúvós hangszeren játszó muzsikusok vagy az élsportolók zöme egész életében javítja a légzéstechnikáját, hogy jobb, gyorsabb, technikásabb vagy sikeresebb legyen. (tovább…)
Negyven évig nagyon sajnáltam anyai nagyanyámat, hogy a II. Világháború finisében Ukrajnába hurcolt nagyapám miatt mi mindenen kellett átmennie, hogy egyedül maradva a pár hónapos anyámmal túlélje 1945-öt, majd a következő évben még a kitelepítést is az akkori Csehszlovákiából. Volt egy sztori, ahogy ezt ők nekem gyerekként elmesélték, ami miatt belőlem mindig a „szegény nagymama”-sóhaj fakadt ki. És persze én is így adtam ezt tovább a saját gyerekeimnek.
Egy családállításon láttam rá váratlanul nagyapám történetére más szemszögből, de az igazi meglepetés akkor ért, amikor a hadifogságot egyébként túlélt nagyapám második házasságából született lánya megtalált a Facebookon. Nem kicsit árnyalódott a kép. Számos, nagyapán által írt korabeli levél egy egészen más történetről szólt, mondhatni elég súlyos elemekkel egészítette ki nagymamám sztoriját.
De azon felül, hogy ez a történet annyira kacifántos és fordulatokkal teli, hogy önmagában is elgondolkoztatott a családi gyökereimről, az „öröklött sors”-somról, az igazi felismerést mégis az emberi hitrendszerről és a hiszékenységről hozta. Meg természetesen anyukámról, hisz főleg az ő sorsát határozta meg, még akkor is, ha ő ezt mindvégig elfojtotta és elnyomta magában.
Rávilágított arra, hogy az életben, hogy fogadunk el számunkra fontos emberektől, pl. a szüleinktől bizonyos információkat kész tényként, felül nem vizsgálva, meg nem kérdőjelezve azok valódiságát. Hogy ezekre az igazságnak vélt történetekre alapozva építsünk fel egy életet, amik meghatározzák majd döntéseinket, világnézetünket. Hogy mennyire megtévesztő tud lenni egy olyan hitrendszer, ami nem a sajátunk, hanem készként tálalva kapjuk.
„Senki sem téved pusztán a maga kárára, hanem a másik tévedésének oka és előidézője is egyben. „ (Seneca)
24 évvel ezelőtt, mikor utoljára, de nem először köteleződtem el futás mellett, nem voltam egyszerű élethelyzetben. Egy 14 és egy 2 hónapos gyerek anyjaként muszáj volt találnom valami időt, amikor csak magam vagyok, mert nem voltam biztos benne, hogy azt a kalandot, amibe a két kiskorú mellett keveredtem, épp ésszel túlélhetem. Konkrétan olyan kimerült voltam a kialvatlanságtól, hogy egyik éjszaka, mikor egyik kezemben a két hónapossal a fejemet a nagyobbik ágya melletti falnak támasztottam- mert egyszerre próbáltam mindkettőt vissza altatni-, állva elaludtam. Amellett, hogy megijedtem, percekig nem tudtam hol vagyok és mi történik velem.
Ezek után kértem a férjemtől, hogy legalább napi fél órában egyedül lehessek és azt csináljak, amit akarok, de főleg ne nekem kelljen gondoskodnom arról, hogy ők mit szeretnének. Elfogadtam, hogy a napi fél óra a maximum ami beleférhet, így a futás lett a kompromisszum. A Rómain laktunk, a Duna-part közel volt és nem kellett hozzá nagy készülődés. A játszótéri anyukák, azt hitték meghibbantam, hogy hulla fáradtan futni indulok a nehezen megszerzett szabadidőmben.
Fogalmam sem volt, hogy ebből mi lesz, de nagyon hamar ragaszkodni kezdtem ehhez a fél órához. Semmiféle futós célom, tervem nem volt és nem is lehetett abban a helyzetben. Mégis, miután az első 60 napban nem volt nap, ami kimaradt volna, az 1-1,5 km-es táv a triplájára nőtt és újra erőt éreztem magamban. Nem emlékeszem, hogy ezt megelőzően bármit mindennap tettem volna magamért, több mint két hónapig. Március végén kezdtem futni és október elején futottam az első fél maratont. De a távnak, csak és kizárólag annyi a jelnetősége, amit ez az időszak örökre belevésett az emlékezetembe: ha valamit minden nap megcsinálsz, annak nagyon gyorsan van eredménye, mert a belefektetett rendszeres energia összeadódik és nem kell mindig a nulláról kezdeni.
Többen megtapasztaljuk ezt az életünk valamelyik szakaszában, és rendszerint kellemes emlékként nyugtázzuk, hogy ilyen is volt. Hogy erre is képesek vagyunk, voltunk.
Holott ez ma is egy ugyanolyan döntés eredménye lehet az élet egy másik területén, mint a múltban. Vajon miért felejtkezünk el arról, amit valójában tudunk, vagy ha emlékszünk rá, miért nem csináljuk?