Szerző: Hriczu Anita | jún 16, 2024 | Blog
Negyven évig nagyon sajnáltam anyai nagyanyámat, hogy a II. Világháború finisében Ukrajnába hurcolt nagyapám miatt mi mindenen kellett átmennie, hogy egyedül maradva a pár hónapos anyámmal túlélje 1945-öt, majd a következő évben még a kitelepítést is az akkori Csehszlovákiából. Volt egy sztori, ahogy ezt ők nekem gyerekként elmesélték, ami miatt belőlem mindig a „szegény nagymama”-sóhaj fakadt ki. És persze én is így adtam ezt tovább a saját gyerekeimnek.
Egy családállításon láttam rá váratlanul nagyapám történetére más szemszögből, de az igazi meglepetés akkor ért, amikor a hadifogságot egyébként túlélt nagyapám második házasságából született lánya megtalált a Facebookon. Nem kicsit árnyalódott a kép. Számos, nagyapán által írt korabeli levél egy egészen más történetről szólt, mondhatni elég súlyos elemekkel egészítette ki nagymamám sztoriját.
De azon felül, hogy ez a történet annyira kacifántos és fordulatokkal teli, hogy önmagában is elgondolkoztatott a családi gyökereimről, az „öröklött sors”-somról, az igazi felismerést mégis az emberi hitrendszerről és a hiszékenységről hozta. Meg természetesen anyukámról, hisz főleg az ő sorsát határozta meg, még akkor is, ha ő ezt mindvégig elfojtotta és elnyomta magában.
Rávilágított arra, hogy az életben, hogy fogadunk el számunkra fontos emberektől, pl. a szüleinktől bizonyos információkat kész tényként, felül nem vizsgálva, meg nem kérdőjelezve azok valódiságát. Hogy ezekre az igazságnak vélt történetekre alapozva építsünk fel egy életet, amik meghatározzák majd döntéseinket, világnézetünket. Hogy mennyire megtévesztő tud lenni egy olyan hitrendszer, ami nem a sajátunk, hanem készként tálalva kapjuk.
„Senki sem téved pusztán a maga kárára, hanem a másik tévedésének oka és előidézője is egyben. „ (Seneca)
Szerző: Hriczu Anita | jún 5, 2024 | Blog
24 évvel ezelőtt, mikor utoljára, de nem először köteleződtem el futás mellett, nem voltam egyszerű élethelyzetben. Egy 14 és egy 2 hónapos gyerek anyjaként muszáj volt találnom valami időt, amikor csak magam vagyok, mert nem voltam biztos benne, hogy azt a kalandot, amibe a két kiskorú mellett keveredtem, épp ésszel túlélhetem. Konkrétan olyan kimerült voltam a kialvatlanságtól, hogy egyik éjszaka, mikor egyik kezemben a két hónapossal a fejemet a nagyobbik ágya melletti falnak támasztottam- mert egyszerre próbáltam mindkettőt vissza altatni-, állva elaludtam. Amellett, hogy megijedtem, percekig nem tudtam hol vagyok és mi történik velem.
Ezek után kértem a férjemtől, hogy legalább napi fél órában egyedül lehessek és azt csináljak, amit akarok, de főleg ne nekem kelljen gondoskodnom arról, hogy ők mit szeretnének. Elfogadtam, hogy a napi fél óra a maximum ami beleférhet, így a futás lett a kompromisszum. A Rómain laktunk, a Duna-part közel volt és nem kellett hozzá nagy készülődés. A játszótéri anyukák, azt hitték meghibbantam, hogy hulla fáradtan futni indulok a nehezen megszerzett szabadidőmben.
Fogalmam sem volt, hogy ebből mi lesz, de nagyon hamar ragaszkodni kezdtem ehhez a fél órához. Semmiféle futós célom, tervem nem volt és nem is lehetett abban a helyzetben. Mégis, miután az első 60 napban nem volt nap, ami kimaradt volna, az 1-1,5 km-es táv a triplájára nőtt és újra erőt éreztem magamban. Nem emlékeszem, hogy ezt megelőzően bármit mindennap tettem volna magamért, több mint két hónapig. Március végén kezdtem futni és október elején futottam az első fél maratont. De a távnak, csak és kizárólag annyi a jelnetősége, amit ez az időszak örökre belevésett az emlékezetembe: ha valamit minden nap megcsinálsz, annak nagyon gyorsan van eredménye, mert a belefektetett rendszeres energia összeadódik és nem kell mindig a nulláról kezdeni.
Többen megtapasztaljuk ezt az életünk valamelyik szakaszában, és rendszerint kellemes emlékként nyugtázzuk, hogy ilyen is volt. Hogy erre is képesek vagyunk, voltunk.
Holott ez ma is egy ugyanolyan döntés eredménye lehet az élet egy másik területén, mint a múltban. Vajon miért felejtkezünk el arról, amit valójában tudunk, vagy ha emlékszünk rá, miért nem csináljuk?
Szerző: Hriczu Anita | máj 14, 2024 | Blog
Miután a harmadik lányom megszületett elmúltam már 40 éves és meglepő mértékben foglalkoztatni kezdett a halál témaköre. Rengeteg filmet és könyvet néztem, olvastam, ami ezzel foglalkozott és próbáltam valami egyetemes igazságot felfedezni. Csak utólag értettem meg, hogy élni tanulok. Hogy minél jobban becsülöm és kihasználom a jelen pillanat adta kereteket és lehetőségeket, annál nagyobb békében vagyok magammal és a környezetemmel. És hogy az a bizonyos jó halál csak a teljes élet után remélhető. Én legalábbis erre jutottam magamban, mikor is a kezembe került Bronnie Ware: Életkönyv c. kötete. Bronnie egy ausztrál író, énekes, dalszerző, aki éveken keresztül hospice-nővérként dolgozott haldoklók mellett. A velük folytatott beszélgetések alapján állította össze előbb a blogját, majd az „Életkönyv – öt dolog, amit leggyakrabban megbánunk a halálos ágyunkon” címen magyarul is kiadott könyvét.
Bő tíz évvel az Életkönyv után, idén jelent meg egy haláldúla története, Minden, amit megbántam címmel. Mikki Brammer könyve már egy könnyebb műfajú szépírás, de ugyanezt a témakört dolgozza fel szerethető és emészthető módon. Ő is külön-külön füzetekbe gyűjti a halál előtt elhangzó megbánásokat, a tanácsokat és vallomásokat.
„Te mit csinálnál másképp? Mármint ebben az életben?”
Szerző: Hriczu Anita | máj 9, 2024 | Blog
A Wikipédia szerint e két szó egy tőről fakad. A szenvedély (görögül πάσχω „szenvedni, cselekedni” és a késői latin (főleg keresztény) passio „szenvedély; szenvedés” (latinból pati „szenvedni”), melynek jelentése az intenzív lelkesedés vagy kényszerítő vágy érzése valaki vagy valami iránt.
Évtizedek óta figyelem, hogy a szenvedély és a szenvedés, mint az érzelmi skála két végén elhelyezkedő érzés, milyen változatos sorsokban bukkan fel újra meg újra, nagy együttműködésben. Különös tekintettel a művészekre, akiknél szinte rendre ugyanazok a forgatókönyvek ismétlődnek. Amiatt, hogy engem különösen érdekeltek azok a történetek és emberek , akiknek az életét valamilyen formában a halál végig kísérte, meglepően sok olyan életúttal ismerkedtem meg, ahol ez, az egy tőről fakadó, ám ellentétes érzelmi hevület is intenzíven jelen volt. Mindegyik történet arról mesélt, hogy önfeledten és szabadon élni -szerelmet vagy hivatást-, időről-időre együtt jár a fájdalommal és a szenvedéssel. Ezt megúszni – ahogy én sokáig hittem- nem igazán lehet. Ha pedig igen, úszik vele a szenvedéllyel teli élet is. (tovább…)
Szerző: Hriczu Anita | máj 9, 2024 | Blog
„Az emberek soha nem változnak meg fenyegetés vagy kényszer hatására. Akkor változnak, ha találnak valami becses dolgot, ami olyan értékes számukra, hogy elkezdenek miatta másképp élni.”
(Robert Downey Jr.)
Úgy emlékszem, hogy 2017-ben Scott Jurek könyvével kezdődött. Egy családi nyaralásra vittem magammal minden idők egyik legeredményesebb ultrafutójának könyvét, ami magyarul a Futni, enni, élni címmel jelent meg. Az önéletrajzi könyv tele volt receptekkel és táplálkozási tanácsokkal, de én ekkor leginkább motivációt kerestem. Egyre többet futottam, a félmaratonok mellett kilátásba került újra a maraton is. Jurek akkor már 18 éve vegán életmódot folytatott és azzal érte el a legnagyobb sikereit. Nagy hatással volt rám, de húsevő maradtam.
Aztán négy évvel később a 76 vegán élettörténet első kötete is motivációs céllal került a nyaralós könyvek listájára, de akkor már a váltáshoz kerestem az inspirációt. Elsősorban a sok év alatt felépített fizikai teljesítményemet szerettem volna valami módon konzerválni, ami 50 felett már időről-időre kihívásos volt. De zavart az is, hogy annak ellenére, hogy a jóga már évek óta az életem része, nehezemre esett az egyik legalapvetőbb tanítását, az ahimsa-t (erőszakmentesség) betartanom. Egyre kevésbé volt ez így rendben nekem, de azt is tudtam, hogy csak kényszerek nélkül tudom majd magamon a változást átvinni, ha egyáltalán.
Aztán, ahogy haladtam előre a könyvben összegyűjtött személyes történetekben, egyre többen emlegették az un. Kína-tanulmányt. Volt a kezemben ez a könyv korábban, de annyi hasonló után nem vágytam egy újabb 500 oldalas tanulmánykötetre. Végül a hivatkozások miatt mégis megvettem és viszonylag gyorsan átrágtam magam rajta. A könyvet még 2005-ben adták ki először az USA-ban, amit egy ma már 90 éves amerikai biokémikus, kutató és a táplálkozás-orvostannal foglalkozó háziorvos végzettségű fia írt. A könyv első fele ismerteti Kína és később Tajvan 170 falujában végzett tudományos vizsgálat eredményét (innen a cím). A második fele pedig számos kutató és klinikus eredményeit foglalja össze a legkülönbözőbb betegségek eredetét vizsgálva, ahol az étrend a kulcs. Összesen 8000, statisztikailag szignifikáns összefüggést állapítottak meg a projekt során a táplálkozási tényezők és a betegségek kialakulása között.
Nem voltam meglepve. Ekkoriban ezek az összefüggések már ilyen-olyan formában annyira jelen voltak a hétköznapi kommunikációban, hogy talán csak „tudományos megerősítést” akartam. Mindenestere minden átmenet nélkül eldöntöttem, hogy hústerméket és nyers húst többet nem eszem. Nyáron ennek már 3 éve lesz, de halat és májat időröl-időre még fogyasztok.
Mindenki más minta alapján szocializálódik. Az én egyik bevésődésem az volt, hogy ahhoz, hogy elég erőm legyen, enni kell. A családomban, ha valaki fogyott pár kilót, rögtön orvosért kiáltottak. Én pedig stressz esetén általában nem eszek és gyorsan fogyok. 55 évig ezért én a saját erőnlétem zálogát a kolbászban és szalonnában láttam.
Elképesztő érzés megtapasztalni, hogyha lassan is, de hogy íródik felül egy többévtizedes hitrendszer, ami nem is az enyém volt, csak átvettem és elhittem, hogy az enyém.
